Sokat mesélhetnék azokról az időkről, amikor New York egyik belvárosi utcájában laktam, édesanyámmal és a mindenlében kanál hugocskámmal. Iskolába jártam, mint mindenki más, és suli után együtt lógtam a barátaimmal. Legjobb barátom egy 'Anthos' nevű étteremtulajdonosok fia volt, mi pedig vagy mint dolgozók, vagy mint vásárlók, de a legtöbb időnket itt töltöttük el. Sokszor kaptam az alkalmon, hogyha egy kis pluszpénz kellett, beáltam pincérnek, és vollá! Meg is volt a zsebpénzkiegészítés. Ez a történet is egy hasonló napon kezdődött, azzal a különbséggel, hogy ezek voltak az év utolsó tanítási napjai, nyári szünet előtt...

Sakura története
avagy kezdeti bonyodalmak
1. rész

 - Nem.... pár perc és ott vagyok.... oké, értem... sietek! - Csapta össze a mobilt, miközben szélsebesen futott végig egy szűk - és mellesleg szörnyen koszos - sikátoron. Jobb kezével megtámaszkodva átugrott a egy felborult kukát, majd tovább siklott az út vége felé, amikor egy fém rácsba ütközött.
 - A nyavaja... - sutoggta csak magának, majd a hosszú esőkapátban elkezdett mászni rajta, majd átvetette magát fölötte és egy kecses mozdulattal földet ért, igen ám, de még mindig messze volt, az esső egyre jobban kopogott a házak tetején, ő pedig egy pillantra sem ált meg, rohant tovább, egészen egy kis, de tetszetős éttetremig, ahol a hátsóajtón be is szökött.
  Nem kedves olvasóim, nem bankrablás után szökött meg a rendőrök elől, nem is az alvilági maffia (akikkel még életemben nem volt szerencsém találkozni, de persze minden nagy filmben benne vannak...) elől rohant el. Nem, ez a szerencsétlen félnótás én voltam, 15 évesen.
 - Saku! Na végre! Azt hittem beleestél egy kanálisba! - jött ki a konyha ajatján legjobb barátom - aki mellesleg fiú - Ayd.
 - Ilyennel még csak ne is viccelj! - figyelmezttetem mosolyogva, majd lekaptam a hatalmas szürke (mikor még elindultam fehér) kabátot, és a kijelölt helyre fölakasztottam, majd kicsavarotam a hajamból a több liter vizet.
 - Jó, jó! - mosolygott tovább, és tudtam, hogy ennyivel még nem úsztam meg szárazon. Milyen ironikus.... - Menyj szárítkózz meg, apáék nincsennek itthon, mi ránk bízták a helyet.
 - Akkor ezért kerestél ennyire. - kaptam el a felém dobott törülközőt, majd kinéztem az öltöző kis ablakán, amit már szinte szilánkosra vert a jégeső. Megbozongtam, majd Aydot kitessékelve átvedlettem egy száraz ruhába, nameg a hatalmas cseresznyés köténybe, amit a pincérek hordtak. - Na, ez szép! Itt a nyáriszünet, az eső meg nem akar elállni! - dünnyögtem, de elég hangosan ahhoz, hogy Ayd egy elfolytott nevetéssel jutalmazza.
Lassan kifújtam a levegőt, és egy fiatal pár elé indultam, hogy elkísérjem az asztalukig. Némán intettem, ők pedig követtek, majd a foglalt asztalhoz leültek, én pedig eléjük nyomtam egy-egy étlapot.
 - Tud valamit ajánlani? - kérdezte a lány, akiről messziről sütött, hogy festett hajszíne nagyban tükrözi az agyi képességeit is. Szőke, és a festett, újgazdag szőkék a legrosszabbak. ' Persze, van egy szép, nagy barna, négyzet alakú fakészítmény itt jobbra tőlem, úgy nevezik ajtó, és ha nem szállsz lejjebb, be is mutatlak neki. ' - Az étterem specialitása a Japán ételvilág. Népszerű a sushink, de ha egy kicsit különlegesre vágyik ajánlani tudom a Misorament is...
 - Akkor egy sültcsirkét kérnék, légyszíves! - mosolygott rám a fiú, miközben összecsapta az étlapot és a kezembe nyomta.... Újgazdagok!
 - És a kisasszonynak mit hozhatok?
 - Egyet abból a.... rame... valmiből! - legyintett, majd hátra vetette a haját. Fölfirkantottam a kedvenc jegyzetfüzetembe.
 - Italt hozzhatok előtte?
 - Igen, két pepsit, citrommal és jéggel.
 - Mindjárt hozom! - ahogy megfordultam Ayd fürkésző tekintetét vettem észre, ami épp a párocskára kalandozott, majd meglátta az arcomat és ismét rátört a röhögés. - Kössz! - súgtam neki, miközben rátámaszkodtam a pultra, hogy leadjam a rendelést. - Két pepsi, citrommal és jéggel; sültcsirke krumplival; meg egy misoramen, de ha megtennéd "véletlenül" boruljon már meg a borszóród.
Újjabb nevetés a pult mögött, majd megjelent Ayd sötétbarna haja az ajtó kisablaka mögött.
 - Nem valami szimpatikusak? - mindig is utáltam ezt a levakarhatatlan mosolyt, de most valamiért jobb kedvem lett tőle.
 - Valami olyasmi. - mondtam egy szusszra. - De az ő pénzükből élek. - vettem el az italos tálcát, majd a kijelölt asztalhoz balettoztam.
 - Tessék! Tessék! - tettem ki az asztalra poharakat, majd ahogy anya tanította meghajoltam és már el is húztam a csíkot, hogy a következő asztalnál ülőktől fölvegyem a rendelést.

 - 3 suhsi és 4 narancslé! - fordultam a pult felé, ahol ma már annyiszor jártam.
 - Tessék! Vigyázz, egy kicsit tele lettek! - nézett rám sokat mondóan Ayd.
 - Oké, oké. - Sikerrel odaszambáztam és kilöttyintés nélkül letettem az asztalra, meghajoltam, majd amellete lévő asztalt kezdtem leszedni, amin egy adag tészta árválkodott. Rávágtam a tálcára, majd a faliórát néztem. Fél 8, és holnap ballagás. Jó arány! Azzal a lendülettel hátrafordultam és elindultam a mosogató felé. Csakhogy, mint mindig, most is túl szépen ment volna, és sikerrel csúsztam meg egy kiömlött kólafolton, én pedig tálcát eldobva, ügyesen a hátsómra estem, amit persze az újgazdagék szörnyen szórakoztatónak találtak, és még tapsot is megérdemeltem, meg néhány fütyülést.
Sóhajtottam egy nagyot és elkezdtem föltápászkodni, de Ayd már ott is volt és segítőkezet nyújtott (na persze mosolyogva).
 - Te aztán tudsz műsort csinálni!
 - Kössz! Majd bevetem a sulis ki-mit-tud?-on... - gugoltam le, hogy összeszegyjem a tészta maradékát... még jó, hogy papírtányér volt...
 - Tessék! - plattyantott egy adag tésztát arra, amit fölszedtem
 - Kössz! - fintorogtam, majd a kukába ürítettem a kezem tartalmát.
 - Mennyj! Zuhanyozz le, addig tartom a frontot!
 - Biztos, hogy ne segítsek?
 - Száz! Na, nyomás! - tolt az ajtó felé, majd mikor visszabújt a fejem, hogy szóljak, rámvágta az ajtót, és a felmosóért indult.
Újabb színpadias sóhaj kíséretében fölmásztam az emeletre, ahol a lakosztály volt, majd a szárítóról szerzett törülközővel eltűntem a fürdőszoba ajtaja mögött.
  Úgy 15 perc múlva teljes harcidíszen áltam újból a folyosón, és soha nem mondtam volna a szemébe, de Aydnak igaza volt, jól esett. Ledobtam egy kupacra a törcsit, majd a hatalmas kanappéra gömbölyödtem és bekapcsoltam a tv-t, nameg a kedvenc kandallómat - amit nagy valószínűséggel már csak én istenítettem.
 - Megvagy? - ugrott mellém Ayd, majd följebb vette a hangot a tvn.
 - Persze! Már kezdek hozzászokni... - mosolyodtam el fáradtan.
 - Hé! Nehogy elkenődj nekem! Nyáron lesz a fesztivál, azt mondtad meg akarod nyerni az amatőr előadók estjét!
 - Valami olyasmi...
 - Na látod! - kócolta össze a hajam, majd a kezembe nyomott egy nagy adag kakaót.
 - Köszi! - mosolyogtam rá, majd a Tv kötötte le a kíváncsiságomat.
 "- New York belvárosában megduplázódtak az eltűnések, főleg tizenévesek az áldozatok. A rendőrség egyenlőre nem talált semmijen kapcsolatot közöttük, sem bőrszín, haj szín, szem szín de még vallás sem. A nyomozók tehetetlenek!.... Fontosabb híreink még egyszer... Sun Tanaka, a híres hegedűművész új albumja után...."
Elmosolyodtam. Ezek szerint anya nemsokára hazajön.
 - Aszzem ideje lesz hazamennem. Ha anya hazaér...
 - Úgy is tudja, hogy itt vagy. - rántott a vállán, de a TV-t nézte tovább, ahol éppen valami foci ment.
 - Igaz. De akkor sem lenne jó, ha holnap félkómásan jelennék meg a ballagáson...
 - Oké, oké. Értem! - kapcsolta ki a tv-t, majd fölugrott. - Akkor hazaviszlek. Ezek után - bökött a tv felé. - még szép, hogy nem engedlek el gyalog.
 - Nem is tudom melyik a veszélyesebb. Az emberrablók, vagy te motoron. - mosolyogtam sunyin, tudva, hogy ezzel most megfogtam.
 - Azért annyira rossz nem vagyok! Csak nem teljesen a sebességkorlátozás szerint megyek....
 - Finoman szólva... - kuncogtam, majd kikaptam a bukósisakot a kezéből, és alágyömöszöltem a rózsaszín tincsimet.

 - Kössz a fuvart! - ugrottam le a motorról, majd a kezébe nyomtam a sisakot. - Holnap találkozunk!
 - Máskor is! És üdvözlöm Sunt és Youkit!
 - Átadom! - intettem, majd a kivilágított ház felé rohantam, ahol reményeim szerint anya várt rám. Végigrohantam a feljárón, föl a lépcsőn, majd benyitottam az ajtón, ami nem kis meglepetésemre nyitva állt. Na, jó! Mi folyok itt?
 - Anya! Youki! Itt vagytok? - léptem be, majd fölkapcsoltam a villanyt az előszobában és fölsiettem az emeletre. - Youki? Itt vagy? - Léptem be a szobájába, de sehol senki. Lassan az egész házat átfésültem, már csak egyetlen egy szoba maradt hátra. Az enyém. A konyhából szerzve egy kanalat (őszintén, fogalmam sincs, mit akartam kezdeni vele) elindultam drága szobám felé, majd hatalmas slungal kivágtam az ajtót. Az ablakomon besütött a hold fénye, és egy hosszú valami tűnt el az ablak mögött. Lassan a kapcsolóért nyújtam, de ahogy fölgyulladt volna az izzó, ki is aludt, újra sötétségnek átadva a szobát. Elindultam az ablak felé, de fölbuktam valamiben, és nagyot sikítva hasraestem. Az áram hírtelen visszajött én pedig egy nagy halom ruhán feküdtem. Lassan fölálltam és körbenétem. Mint egy csatatér. Na, jó! Soha nem láttam még üresen, de azért ez már hozzám képest is túlzás!
Abban a pillanatban megszólalt egy már jól ismert szám, Green Day... nagy nehezenm előkotortam a telefonomat, majd fölvettem.
 - Hallo?
 - Minden rendben?
 - Ayd... - suttogtam - Pe-persze!
 - Saku!
 - Ömm... volt egy kisebb bajom egy ruhaszörnyel ami a padlón feküdt és kigáncsolt, de rendben vagyok, bár még pamut van a hajamban... - próbáltam elviccelni. - Amúgy honnan veszed?
 - Megérzés... inkább átmegyek.
 - Nem kell, maradj csak! Tényleg jól vagyok!
 - Úgyis régen láttam már Youkit, és gratulálni akartam anyudnak!
 - Igazából, még nem értek haza... - csuklott el a hangom a mondat végére
 - Na, látod! Akkor éppen ezért fogok átmenni!
 - Ayd... inkább.... Ayd! - megszakadt a vonal, én pedig ilyesten néztem a magam mögött tornyosuló árnyékra. 'Istenkém, most segíts meg!'

Folytatjuk...