Megkövülve áltam egyhelyben, majd egy ötlettől vezérelve fölkaptam az elejtett kanalat, és azzal a lendülettel, ahogy megfordultam, az árnyék felé dobtam. A fémtárgy szélsebesen szelte a levegőt, majd belecsapódott a falba. Opsz... lehet, hogy kicsit erős voltam? Ugyanakkor egy hangos hörgés töltötte be a levegőt, majd egy hatalmas árnyék kezdett közeledni hozzám a fürdőszobám felől.

Sakura története
avagy, hogyan szerezzünk haverokat.
2. rész

  Az arcom pár árnyalattal halványabb lett, és éreztem, a lábaim sem sokáig fogják bírni, szinte már az ájulás szintjén voltam. De áljunk csak meg! Miért is adjak neki(k) előnyt? Ha tényleg az emberrablók, másnem sikítozni, meg rugdosódni tudok, de ha elájulok, végem van....
A kis monológomtól nagyjából lenyugodtam, és lehunytam a szemem egy pillanatra. Vettem egy hatalmas mély levegőt, és kiegyenesedtem. Vettétek már észre, ha sötét van, és lehunyod a szemed, a többi érzékszerved sokkal jobban működik? Hallottam minden egyes lépést a földön, egyre közelebb jött. Még egy... és még egy.... már csak pár lépés választott el tőle, nekem pedig már kezdett a terv alakulni az agyamban. Abban a pillanatban, hogy a betörő három lépésnyire lett volna tőlem, hatalmas koppanással kivágódott a földszinti bejárati ajtó, én pedig kissebb szívrohamot kapva hátrafordultam. Abban a pillanatban rá is jöttem, mekkora hibát vétettem. A szoba sötétjében egy éles tárgy villant meg, egy fekete kés. Lassított felvételként láttam, ahogy lesújt vele, de az utolsó pillanatban a fegyver megállt, és az illető hátrálni kezdett. Megmenekültem?
 - Saku! Sakura! - hallottam a nevemet a földszintről, majd a szobám ajtajában megjelent legjobb barátom. - Hé! Mi folyik itt? - nézett rám, miközben a tekintete megakadt hókadt színű arcomon. - Sakura!
Nem tudtam válaszolni rá, a lábam felmondta a stolgáltatot, és térdre estem.
 - Megvagy? - lépett mellém.
 - Azt... azt hiszem... - bambán nézett rám, miközben én csak azzal tudtam foglalkozni, hogy egész testem remeg.

 - Na jó! Mostmár nem úszod meg! Mi történt? - ült leszembe velem az ebédlőasztalhoz Ayd. 2 nap telt el szóta, és anyától kaptam egy levelet, miszerint nem tud még hazajönni, de már nagyon hiányzom neki és Youkinak is.
 - Még mindig nem tudok újat mondani.... - mutattam rá a lényegre, majd a villámmal elkezdtem turkálni valamit a tányéromon, ami nagy valószínűséggel brokkoli lehetett.
 - Jó, akkor foglaljuk össze! - mondta, miközben én egy nagyot sóhajtottam.
 - Rendben. - tettem le a villámat. Ayd mindig is inkább a tudományos részét látta a dolgoknak, és amióta a CSI-t nézi esténként, szinte úgy viselkedik, mint egy nyomozó. - Mikor hazaértem az ajtó már nyitva volt.
 - Csak a te szobádat dúlták föl?
 - Aha...
 - Akkor nagy valószínűséggel nálad kerestek valamit!
 - Ez jó! De mit akarhattak? Ott volt a laptopom az asztalon, és még egy ujjlenyomat sincsen rajta!
 - Szerintem pontosan tudta, vagy tudták, hogy mit keresnek.
 - Ettől félek én is...
 - Hanyagoljuk? - nézett rám újabb sokatmondóan, én pedig megismételtem berögzött szokásomat és sóhajtottam.
 - Létszi... és megköszönném, ha nem szólnál róla senkinek sem. Még anyának, vagy a szüleidnek sem!
 - Legyen. - rántott a vállán.
 - Kössz.
 - Mire jók a haverok... jut eszembe rendet raktál már?
 - Hát.... nem.... tudod, nem vagyok valami jó a rendpakolásban....
 - Akkor mit szólnál, ha tartanál egy ottalvós bulit?
 - Nem értem ez hogyan jött ki neked...
 - Hát, vágnánk egy kis rendet, de ha valamit mégis elfelejtenénk, rávághatnánk, hogy a buli eredménye. Anyud nem haragudna, nem is kellene elmondanod neki az egészet, és nem is hazudnál! - mutatott rám az ujjával, miközben belekóstolt a levesbe.
 - Oké... de nem igazán vagyok népszerű, mint "csajos dolgok művelője".
 - Biztosra veszem, hogy legalább lenétek 4-5-en.. és azonkívül....
 - Nem lennék egyedül sem, ugye?
 - Valahogy úgy. - kanalazott még egyet, majd egy fintorral arrébb lökte a tányért. - Ne érts félre! Eszem ágában sincs beállítani nyuszis pizsivel és egy nagy rakás popcornal!
 - Megnyugtató! - kuncogtam, miközben elképzeltem, ahogy Ayd rövid, sötétbarna hajában gyöngyös és masnis hajcsattok virítanak. - Pedig a rózsaszín jól állna neked, és még ki is festenénk a körmödet!
 - Kihagyom, köszi. - közölte érzelem mentesen, amin nekem már elszakadt a cérna, és kitört a röhögőgörcs. Olyan 10 perc után sikerült lenyugodnom, és a pulcsim ujjába törölve előbuggyanó könycsepjeimet, visszatértem a buli szervezgetéséhez.
 - De nem lenne fura, ha csak beállnák eléjük, hogy: Sziasztok! Nem nagyon szoktunk beszélgetni, Sakura vagyok és szeretném, ha nálam aludnátok?
 - Akkor találja ki mást!
 - Na, te aztán segítség vagy! - fordulok el, mint aki megsértődött, de tudta jól, hogsy játszok.
 - Bízom benned!
 - Kössz! - sóhatok. A csengó megszólalt én pedig gyorsan kivittem a tálcát és elindultam matekórára, miközben azon gondolkodtam, kit lehetne meghívni.

  Szó szerint az utolsó pár métert már csúsztam a terem felé, majd nagy slungal bevágódtam a padom mögé. Előkaparta a matek füzetemet és úgy tettem, mint aki nagyban tanulmányozza az előző óra anyagát. A nyavaja! Nincs kész a házim!
 - Pszt! - csúsztam hátrébb a székkel, hogy a mögöttem ülő lány észrevegye, hogy hozzá beszélek.
 - Igen? - emelte föl a fejét, majd szemüvege mögül rám nézett. Új tanuló volt, nemrég, olyan 3 hete jött a suliba, de a tanárokat már levette a lábáról. Mindig mindent tudott, bármit kérdeztek, és ez a legtöbb lány szemében nem volt jó pont. Engem nem zavart, de tulajdonképpen én a "békényhagylak" kategóriába tartoztam. Nem volt okom, hogy piszkáljam a hülyeségeimmel.
 - Elfelejtettem a házit. Nagyját most összedobtam de a 4-eset nem igazán értem... - húztam el a számat, majd összeráncoltam a homlokom, mint aki nagyon gondolkodik.
 - Ó, pedig nem olyan nehéz, csak furán van megfogalmazva! - kuncogott, majd megrázta a fejét, és a két coff a feje búbján elkezdett oldalra himbálózni.
 - Tudsz segíteni?
 - Persze! - mosolygott még mindig. Tök rendes, nem is tudom miért nem beszélgettem eddig vele... - Ha kihúzod ezt itt, és ezt pedig egyszerűsíted - mutatott a számokra - utána már szörnyen egyszerű!
 - Huh, köszi! Életmentő vagy! - mosolyogtam rá.
 - Máskor is! Csak szólj, ha valamit nem értesz!
 - Úgy lesz! - bólintottam, majd az éppen belépő tanárra néztem, akinek a kezébe egy nagy adag feladatlap (vagy legaqlábbis papír) volt. Jaj, csak ne dolgozat!
 - Jó délutánt mindenkinek!
 - 'délutánt! - köszönt az osztály elnyújtva. Tiszta ovi!
 - Íme a kezemben a ma írandó témazáró, és ki is osztom! Óra végéig van időtök, utána összeszedem! - indult el, és már az első pár padon ott virított a fehér lap. - Tessék! - tette le az asztalomra, én pedig egy tollat előkapva neki is estem. Gyorsan végigszaladtam a 3-as, a 4-es, és az 5-ös feladaton, majd nekikezdtem a 1-es feladat grafikonjának is, ami kivételesen egész hamar készen lett. Végül már csaka rettegett 2-es maradt. Jé! Ez nem is nehéz! Éppen most magyarázta el... gondoltam, majd azt is gyorsan megoldottam, és rátértem az átnézésre. Épp a végére  értem, amikor a csengő szólt, és a tanár kikapta a kezemből. Bedobtam a táskámba a padban lévő füzetet, és hátra fordultam.
 - Hogy sikerült? - kérdezte tőlem, mielőtt még megszólalhattam volna.
 - Kivételesen... jól - mosolyogtam, majd föláltam, és felé fordultam. - nagyon köszönöm még egyszer. Ó, jut eszembe! Sakura! - nyújtottam a kezem, amit elfogadott.
 - Lara! Nagyon örülök! A Sakura japán név ugye?
 - Igen. Az egész családomnak ilyen a neve, bár magam sem értem. A felmenőim közül szinte mind vérbeli amerikai...
 - Legalább van egy kis különlegesség a családodban! Nekünk a legkülönlegesebb apum roncstelepe... nem is tudom minek van, állítólag szeret kutakodni... - mondta egy grimasszal, amin nekem kuncognom kellett.
 - Ó, tesim lesz. Jó lesz ha indulok... - néztem az órára.
 - Nekem történelem! - mosolygott, majd mellettem kilépett az ajtón, és intve elindult a következő órájára. Nem járt még messze amikor eszembe jutott valami...
 - Lara! - szóltam, hátha meghallja. - Ottalvós buli lenne nálam holnap, nincs kedved eljönni? - megfordult, majd értetlenül rámnézett
 - Hát, a legtöbb lány nem látna szívesen...
 - De a házigazda igen! - mosolyogtam
 - Rendben! Ott leszek! Köszi a meghívást! - mosolygott mostmár tényleg boldogan, majd egy újabb csengőkor, velem együtt (ugyan a másik irányba), futva a terme felé indult.

 - Megvagy? - léptem egy halványbarna hajú lány elé.
 - Igen, köszi. - kapaszkodott a kezembe, majd fölhúzta magát álló helyzetbe. Éppen tesi óra közepén voltunk, és floorball-oztunk... vagyis én golfoztam. A szabályokról pedig annyit tudtunk, üsd az ütővel a labdát az ellenfél kapujába.
 - Kezdjük már! - ordított a másik csapat kapitánya, én pedig előrevánszorogtam, hogy elvegyem tőle a labdát. Alig értem a labdához, a tanár már belefújt a sípba. Jellemző.
 - Sakura! Kispad! - mutatott a pálya szélére.
 - Mit csináltam már!? - néztem a szeme közé, Ayd pedig jóízűen nevetett a pad szélén ülve. Éppen lyukasa volt, és mindig beült ilyenkor. Arra még nem jöttem rá, hogy rajtam szeret röhögni, vagy azt az idegesítő Angela-t lesi, aki bevallása szerint egy tündér. Jó vicc! Én meg marslakó vagyok!
 - Azt mondtam kispad! Nincs visszabeszélés! - hát legyen! Pukkadva elindultam Ayd felé, aki még mindig fuldokolt. Na, ha ebbe nem halsz bele, én a két kezemmel folytalak meg!
 - Szívtad, pinkyke! - ordította a szőke (nem csak kívülről) Angela, majd valamit mutogatva elindult a labda felé. Legszívesebben agyoncsaptam volna, de a tanár már így is utál, nem fogom kírúgatni magam.
 - Legalább azt tudnám, hogy mit vétettem! - durcáskodok még mindig, miközben leülök Ayd mellé.

Folytatjuk...