- Sakura! - szólalt meg Faragonda, kirángatva az egyre kellemetlenebb gondolatokból, én pedig szörnyen hálás voltam érte.
 - Igen?
 - Szeretném megtudni, hogyan döntöttél. - tette le az asztalra a bögrét. - Akárcsak édesapád Magixba mész, vagy a Földi életedet szeretnéd folytatni?

Sakura története
avagy, isten Hozott Magixban!
7. rész

  Kicsit nagyobbat nyelhettem a megszokottnál, mert hírtelen úgy éreztem, teljesen kiszáradtam. Egy végtelennek tűnő másodpercig az összekulcsolt kezeimet néztem, majd mikot már nagy nehezen megszólaltam volna, Ayd robogott le az emeletről, miközben nagyban vitatkozott az anyukájával telefonon.
 - De kicsim! És ha valami történik? - hallottam az ismerős hangot a vonal túlvégéről (még innen is)
 - Anya! 16 vagyok! - monta még mindig türelemmel, de a pillantásából itélve, ez már nem sokáig tartott. - Csak tudok vigyázni egy szatyornyi rákra!
 - Rendben, de óvatosan vezess, és ne felejtsd el a visszajárót! Szija!
 - Szia! - köszönt el, majd megszorította az ornyergét. Nagyot sóhajtott, majd elindult felénk. Egy pillanatra habozott, amikor meglátta Faragondát, de mégiscsak odajött, és leült mellém egy székre.
 - Ömm.. Ayd, ő Faragonda igazgatónő! - Ayd egy mosoly keretében bólintott - Igazgatónő! Ő Ayd, a legjobb barátom.
Faragonda is bólintott, majd újra rám nézett, és várta a válaszomat. Hírtelen újra elakadt a szavam. Titkon reméltem, ezzel egy kicsit elterelem a figyelmét, de tévednem kellet. Az igazgatónő sokkal szemfülesebb volt, mint amire számítottam.
 - Igazából... - kezdtem bele egy akadozó mondatba, majd Aydra néztem. Tudtam, hogy érti, miről van szó, és most próbál valamit leolvasni az arcomról. Én is ugyan azt tettem, majd mikor bólintott egy nagyon aprót (ami szinte már csak nekem tűnt fel) sóhajtottam, és egy kissé összeszedettebben folytattam a mondatot. - Szeretném megpróbálni az Alfeát!
 - Ennek nagyon örülök! - vette vissza magához a bögréjét Faragonda. - A tanév holnap kezdődik, de ha szeretnél még néhány napot, csak nyugodtan szólj! - mosolygott, és volt egy olyan érzésem, mintha soha nem szomorkodott volna még életében. Csak most figyeltem meg igazán, hogy ahhoz képest, hogy ősz haja volt, a bőre igazán fiatalnak tűnt, egyedül a szeme sarkában találtam egy kis nevetőráncot.
 - Akkor ha lehetséges... - igen, pár nap elég lesz, hogy rendbe szedjem a dolgokat idehaza.
Gondoltam.
 - Holnap már el is kezdené az iskolát! - fejezte be a mondatot helyettem Ayd én pedig kidűvedt szemekkel néztem rá, de ő csak mosolygott.
 - Ezt szeretnéd? - nézett rám Faragonda, én pedig nagy nehezen, de bólintottam. Hiszen éppen Aydtól akartam normálisan elköszönni. Oda lesz az egész évi tervezgetéseink a nyárra, a kirándulások, a ki-mit-tud?, a versenyek, a hülyülések. Minden. - Rendben. - nézett ránk, majd fölált. - Azt hiszem elfáradtam, elszoktam már ettől a sok sétától. - nevetett. - Sun!
Anya odalépett hozzá, ő pedig elindult az ajtó felé.
 - Sun majd megmutatja hogyan juthatsz el Alfeába! Jó éjszakát kívánok mindenkinek! - köszönt el. Vártam, hogy kilépjen az ajtón, de helyette egy kört rajzolt a kezével a falba, ami lassan lilává változott, ő pedig átlépett rajta. Wow!
 - Alfeai tanuló lettél! - mosolygott Ayd, de láttam rajta, hogy valamennyire abba a mosolyba szomorúság is keveredett.
 - Biztos, hogy ne kérjek még pár napot? Rögtön év elején nem vehetünk olyan vészes anyagot, biztosan be tudom majd pótolni... - rántottam meg a  vállam, de nem sikerült olyan közömbösre, mint szerettem volna.
 - Ugyan már! Amúgymeg biztosra veszem, ott is van telefon, úgyhogy ha akarsz, akár óra közben is fölhívhatsz! - fogta meg a vállam, engem pedig a sírógörcs keringetett. Apa óta még senkitől nem kellet megvállnom, és hát nem is ment valami jól. Az első könycseppek már ki is buggyantak a szemem sarkából, de nevetve letöröltem őket. Minek terheljem még ezzel is Aydot?
 - Hát, jó. De akkor cserébe segítesz csomagolni! - hunytam be az egyik szemem. - És nyugodtan maradhatnál még egy napot, búcsúbuliként!
 - Legyen. - bólintott rá.

  Másnap reggel a szokásosnál sokkal hamarabb ébredtem föl. Még alig lehetett hajnali 6, amit a madarak csiripeléséből itéltem meg, az ébresztőórámat eltakarta egy hatalmas kupac könyv. Kipattantam az ágyból, és csak most jöttem rá, mekkora romhalmaz a szobám. Az ágyam szanaszét hevert, a drága könyveim szanaszét feküdtek az asztalon - nem egy a földön -, Ayd a szobám közepén elhelyezkedő halványzöld bolyhos szőnyegen aludt (amiért nagyon írigyeltem) körülötte szanaszét volt szóródva a popcorn, a fiókjaimból az égfelé meredező paírlapok és ceruzák áltak ki, egyedül a laptopom előtt volt egy annyi hely, hogy oda lehetett ülni. Sóhajtottam egy nagyot, és elindultam a fürdőszobám felé (ami rögtön balra nyílt az ágyamtól). Megfésülködtem, leszedtem a tegnapi pizzamaradékot az arcomról, és jó alaposan megmostam az arcom. Eldöntöttem, hogy az indulást délutánra halasztom, nem mehetek addig sehova, amíg egy második világháborús hadiövezethez hasonlít a szobám.
Természetesen arra már csak akkor jöttem rá, hogy egy hét sem elég a rendrakáshoz, amikor a kukoricát már egy órája szedegettük (immár ketten Aydal, akin időközben sikerült átesnem, és ezzel együtt fölébresztenem). 8-9 óra felé a szoba padlója már egész láthatóvá vált (amit Ayd egy: Ennek ilyen színe volt?! felkiáltással jelzett). Nekiláttunk a fiókoknak, majd egy fél órával rá már a könyvespolcomon is sorakozni kezdtek a kedvenc mangáim és könyveim kötetei. Ez nem haladt valami gyorsan, ugyanis drága legjobb barátom minden egyes mangát elolvasott (amiből azért nem volt kevés), és csak úgy volt hajlandó visszatenni a polcra.
Dél felé járhatott az idő (az órám még mindig nem látszott rendesen xD) amit egy gyomorkorgásból következtettem ki. Pár percre rá anya nyitott be a szobám ajtaján, majd hitetlenkedve visszacsukta azt, hogy tényleg a "Sakura" felíratú szobában jár-e. Lassan már kezdtem büszke lenni magunkra, csak egy pár toll, és egy nemrég elkezdett rajz igazolta, hogy tényleg az én szobám.
  - Kész az ebéd, rántotthús sültkkrumplival, és tojásleves - mosolygott anya, és olyan szemmel nézett szét a szobámban, mintha attól tartana, egy jó pár évig nem fogja így látni.
Aydal versenyt futottunk az ebédig, majd miután legyőzött, bekanalazta az elé rakott levest.
 - És mikor szeretnél indulni? - nézett rám anya, majd elöblítette a levesestányérokat.
 - Délután 3 felé gondoltam, akkor rendesen össze tudok majd csomagolni.
 - Elég ha néhány ruhát viszel. Jut is eszembe... - sokattudó pillantással nézett rám anya - ...úgy döntöttem megemelem egy kicsit a zsebpénzed.
 - Tényleg?
 - Igen. Azt hiszem jót fog tenni a tanulmányi eredményednek, ha nem kell mellette dolgoznod, bár... - újabb sokat sejtő pillantás. - van egy olyan érzésem, hogy ez sem fogja végig kibírni azokat a 4 heteket... - nevette el magát, majd elénk rakta a rántotthúst.
Játszott sértődöttséggel degeszre ettem magam, majd visszacammogtam a szobába, hogy összekészítsek egy bőröndnyi ruhát.

  Háromnegyed hármat ütött, az immár látható órám, amikor az utolsó pulcsit is belepaszíroztam az utazóbőröndbe. Nagy lendülettel lekaptam az ágyról, és az ajtóhoz sétáltam. Visszanéztem még egyszer a feltűnően tiszta és rendezett szobára, majd egy apró mosolyal az arcomon levánszorogtam a lépcsőn. Anya és Ayd a kanappé háttámlájának dőlve várt, amíg eléjük értem.
 - Üres a szekrény! - vicceltem. - Hihetetlen. Költözés óta nem láttam még ilyennek...
 - Mi sem... - nevetett Ayd, majd összekócolta a hajam. - Indulsz is?
Bólintottam.
 - Egy pillanat. - szólt anya, majd tényleg pár másodpercen belül visszajött egy könyvel. - Tessék, édesapád régi naplója. Talán hasznát veszed...
 - Köszi! - öleltem meg anyát. - Biztos, hogy nem jöhetsz? - bólintott.
 - Akkor szia, pinky. - vigyorgott Ayd, és a fejemre tette a kezét.
 - Ne szólíts Pinkynek! - fújtattam. Utáltam ezt a nevet, és egyedül Angela hívott így. Visszagondolva, még ő is hiányozni fog... mi?!... dehogy fog! - Hiányozni fogsz, mamlasz! - öleltem meg, eldobva a bőröndöt, ami nagyot csattant.
 - Mamlasz? - nevetett, de visszaölelt. - Kössz...
 - Nincsmit. - nevettem én is. Ayd mindig is olyan volt nekem, mintha a bátyám lenne, bár nem tartoztunk abba az ölelgesd a tesód kategóriába. - Huh... ideje indulni.
Anya bólintott.
 - Nyújsd ki a kezed, a tenyereddel az ajtó irányába. - úgy tettem. - Koncentrálj arra, hogy Alfeába szeretnél jutni. - bólintottam, majd becsuktam a szemem. Kb. egy fél perc múlva gyenge szellő csapta meg az arcom, és az ajtó előtt, egy zöldes keretű átjáró nyílt. Szinte már meg sem lepődtem rajta, egy utolsót intettem még anyának és Aydnak, majd beléptem az átjárón. Szerettem volna elbúcsúzni a hugomtól is, kár, hogy nem volt otthon.

  Szinte abban a pillanatban ki is értem, egy gyönyörű erdő közepébe. Nagyot rántottam a bőröndön, ami lassan elindult mögöttem, halkan gurulva a puha fűben. Pár métert tehettem meg (a tájékozódási képességem soha nem volt híres), amikor a domb hírtelen véget ért, megmutatva az alattam fekvő tájat. Egy rózsaszínes árnyalatú iskolaépület terült el, hatalmas kapuval, és nem messze tőle, egy tavacska halványan csillogott. Hírtelen mintha valami nekem jött volna, elvesztettem az egyensúlyom, és elestem.
  - Bocsánat... - hallottam egy hangot a hátam mögül.

Folytatjuk...