- Ez üres... - néztem a kősárkányra, aki tényleg válaszolt.
  "A naplót csak az örökös olvashatja el..."
 - Az örökös? És megtalálta már ez az örökös a naplót?
  "Nem, az úrnő leszármazottja még nem járt e kastély falai között".
 - Értem. És mond csak... ha lemásolnám...?
  "Nem könynű varázslat lesz, és még ha sikerül is, csak az örökös tudja majd elolvasni."
 - Ha segítesz nekem, megígérem, hogyha megtalálom az örörköst, elhozom ide. - ajánlkoztam, remélve, hogy ez tényleg olyan fontos neki.
  "Rendben, megbízom benned. Ismerős vagy te nekem!"

Sakura története
avagy, Ryo Tanaka naplója
11. rész

   Néztem egy ideig a kősárkányt, majd mikor már kezdtem kételkedni abban, hogy tényleg segít, újból megszólalt.
  "Van itt egy könyv, amiben megtalálod a helyes varázslatot."
 - Remek! - lelkesedtem, és a naplót magam mellé rakva, fölpattantam.
  "Csak, hogy... a társaim nem bíznak benne, hogy igazat mondasz."
 - Megesküdtem, nem?
  "Ó, az manapság már nem jelent semmit. Mi a neved, lány?"
 - Sakura. Sakura Tanaka.
  "Egy Tanaka?! Hmm... érdekes egybeesés... mit kezdenél a naplóval, ha valakinek sikerülne elolvasnia neked?"
 - Attól függ, mit találok a naplóban...
  "Ha egy varázslatot..."
 - Kipróbálnám.
  "Ha egy történetet..."
 - Megtanulnám és továbbadnám a hugomnak.
  "Ha egy titkot?"
 - Megőrizném magamnak.
  "Hmm... Hogy hívták édesapádat?"
 - -ták? Nem hívják?
A kőszörny nem válaszolt, és tudtam miért. Elszólta magát.
 - Ryo Tanaka.
A szobor furcsa hangot adott ki, majd hírtelen leszállt a magasból egy ősrégi könyv. Kinyitottam egy bejelölésnél, és az oldal tetején álló címet figyeltem. Gyönyörű kézírással volt fölírva, "A másolás varázsigéje". Lefektettem a földre a könyvet, majd olvasni kezdtem:

"Ahhoz, hogy élethű másolatot készítsünk egy könyvről, szükségünk lesz, jó minőségű tintára és egy üres lapokból álló könyvre. Ha ez megvan, tegyük magunk elé az üres könyvet, magunk mögé a másolandót, a tintával pedig készítsünk védőkört magunk, és a tárgyak köré. A másolónak mostmár csak annyi dolga van, hogy napfelkeltekor, az Esthajnalcsillag felé fordulva elmondja a szertartás közepette a felajánlását. Ha tetszik a könyvnek, átmásolódik, de ha nem, a varázslat érvényét veszti..."

- Honnét szerezzek tintát? És egy üres könyvet? - ahogy kimondtam, a kőszörny szájából sötétkék tinta folyt egy kis, legjobban hamutartóra hasonlító tárgyba. Oda léptem, és elvettem. A másik kelléket is megtaláltam, egy polcon 5-6 üres könyvecske sorakozott. Biztos lehettem benne, mert mindegyik sarkkára ráfirkantották, az "üres" szót. Visszanéztem a könyvre.
 - És mit ajánljak fel?
  "Azt neked kell eldöntened."
 - De valamiféle ígéretet? Esetleg áldozatot, hacsak képletesen is?
  "Sajnálom, nem segíthetek. De siess. Egy órád van!"

  Ritka fárasztó egy óra volt. Semmi nem jutott az eszembe. Már-már áttanulmányoztam a varázsigés könyvet, de nem találtam benne semmit arról, mit is lehetne felajánlani. Végül úgy döntöttem, improvizálok. 10 percel a mondott idő előtt, az éjszakai eget fürkésztem, hátha megtalálom a Vénuszt. Szerencsémre pár percen belül a nap első sugara is fölragyogott, én pedig megpillantottam a csillagos ég legfényesebb csillagát. Csak most ötlött föl bennem a kérdés. Egyáltalán milrt van "Vénusz" a Mágikus Dimenzióba... lehet, sőt biztos, hogy másként nevezik!
Magam elé tettem az üres könyvet, a hátam mögé a naplót, majd egy viszonylag szabályos kört vestettem a tintával a padlóra. Némán ültem a padló közepén, majd mikor a harmadik sugár már elérte az én tintával rajzolt körömet, nekikeztem:
 - Medilyn naplója, fogadd el a cserémet. Tükröződj az előttem lévő könyvbe én pedig eljuttatom azt, a jogos tulajdonosához!
Egy percig nem történt semmi... két perc... még mindig semmi. Harmadik percre az előttem lévő könyv fölemelkedett és hatalmas fényár közepette a lapok elkezdtek pörögni benne. Egy fél percig tarthatott, majd lehuppant ugyan oda. Hátra fordultam, a napló közepén egy rövidke mondat állt, ugyan azzal az írással, mint amivel a napló tulajdonosát tüntették fel: "Megígérted!"
A naplót ráraktam az álványra, én pedig az új példánnyal, - amiben biztos voltam, hogy sikerült - meghajoltam a kőszörny előtt, majd kiléptem az ajtón. A folyosó üres volt, a bálnak már rég vége volt. Az értékes naplót szorongatva fölszaladtam az öltözőszobánkba. Benyitottam. Amy és Rosyne egy-egy fotelben ült és aludt, Bess az ágyon keresztülfekve horkolt, egyedül Lisbeth volt ébren. Ő éppen egy könyvel babrált, de letette amikor megérkeztem.
 - Merre voltál?
 - Véletlenül másik szobába mentem, és elalaudtam... - csak ekkor láttam, hogy ők már réges-régen átöltöztek. Lis bólintott, bár sejtettem, hogy nem hitte el. Kicsit sem voltam gyanús egy ősöreg könyvel a hónam alatt...
Hihetetlen gyorsasággal átöltöztem, majd bevágtam a naplót a táskámba, és helyette kivettem az apáét. Egy ideig csak forgattam a kezembe, de végül kinyitottam. Ugyancsak a 3. oldalon, igaz kissé szögletesebb betűkkel, de ott ált: "Ryo nalója". Furcsa volt ezt olvasni, főleg az ő kézírásával. Tovább lapoztam. Az első oldalon egy rajz volt, talán olyan 7-8 évesen készülhetett. Két ember állt egy dombtetőn, az egyik fölé az volt írva, hogy "apa" a másik fölé pedig az, hogy "Ryo". Tovább lapoztam. Kezdetleges kézírással - olyan amilyet kb. 2.-ban alkot az ember - egy mese volt írva a "Vak leány" címmel. Elkezdtem ovasni.

  Élt egyszer egy vak leány, aki gyűlölte, hogy vak. Gyűlölt minden embert aki csak létezett, kivéve egyet, a kedvesét. A fiú mindig vele volt. Egyszer a fiú megkérte a leány kezéd, de a leány csak annyit mondott:
  - Ha láthatnám a világot, hozzád mennék feleségül.
Egy napon az a hír fogadta, hogy valaki hozott neki egy szempárt. A lány hihetetlenül örült, és izgatott volt, hogyan néz ki a világ. Miután levették a kötést a lány láthatta a világot, és a kedvesét is. A fiú megkérdezte:
  - Most, hogy látod a világot, hozzám jössz feleségül?
A leány a fiúra nézett, és látta, hogy szemhéja le van hunyva, és ekkor már tudta, hogy kedvese vak. Bűntudat ébredt a leány szívében és visszautasította a fiút.
A fiú csendesen könnyezett, majd pár nap múlva írt néhány sort:
"Vigyázz jól a szemedre, mert mielőtt a tieid lettek, az enyémek voltak."

Nem igazán értettem miért is van ez odaírva, egyedül egy, a margóra bigyesztett kis megjegyzésen akadt meg a figyelmem. "A fájdalom könnye megkristályosodik". Nem tulajdonítottam neki nagy jelentősséget, gondoltam, valamiféle álom, vagy egy kisgyerek álmainak a leírása lehet. Tovább lapoztam. Két, vagy három oldal is állt majdnem üresen, némelyiken egy apró cseppecske volt rajzolva. Se több, se kevesebb. Utána hírtelen nagyot változott a kézírás. Egy tizenéves, vagy talán már egy fiatal felnőtt kézírása volt. Címek már nem voltak, csak dátumok. Volt amikor egy hetet hagyott ki, volt amikor egy évet is. Maguk a tartalmuk legtöbbször a testvéreiről, vagy a barátairól szóltak. Még tovább lapoztam, míg végül egy kiforrot, felnőtt kézírását találtam meg. Ugyancsak dátumok voltak a címek, de ezeknek a tartalma már sokkal komolyabb volt. Találtam köztük viccelődést is ugyan - amit talán egy barátja írhatott bele -, nem egy bejegyzés szólt anyáról is (ezeknél mindig elmosolyodtam), de voltak nagyon aggasztóak is, mint a "Tudom, hogy Ő az áruló, mégsem tudok mit tenni ellene. Túlságosan közel áll hozzám ahhoz, hogy feladjam. Nem tudom, mit fogok tenni." vagy "Még mindig kiszivárogtatja az információkat, de mégis Ő van a legnagyobb veszélyben. Figyelmeztetnem kell, de úgy, hogy más ne értse, vagy észre se vegye." Ezektől nem sokkal lettem okaosabb. Annyit tudtam meg, hogy egy áruló volt apa barátai között. Talán Ő miatta halt meg apa?!
Tovább lapoztam, de nem volt több bejegyzés. A lapok árván és barnás színben álltak egymás után, de a gazdája már nem írt bele többet.
Nagyot sóhajtottam majd letettem a naplót, rá a másikra, majd becipzáraztam a bőröndöt. A telefonom órája hajnali 3-mat mutattott, és a hatalmas ásításokból arra a következtetésre jutottam, hogy nem fogom kibírni ébren. Ránéztem Lsbethre, és mosolyogva nyugtáztam, hogy egy könyvel a kezébe ő is alszik. Hátradőltem, majd szinte abban a percben elnyomott az álom.

Folytatjuk...