Sakura története
avagy, az Alfeai Könyvtár zárolt részlege
12. rész

  Másnap reggel a szokottnál is kényelmetlenebbül keltem fel. A nyakam szó szerint görcsben állt, a lábamat nem tudtam kinyújtani, bár lehetséges, hogy a rajta szuszogó Bess volt az oka... mindenesetre azt hittem, még a szemem is kifolyik. Fölkaptam a földről szerencsétlen megnyúzott telefonomat, majd fölhívtam Aydot. A telefon alig csörgött ki, már fölis kapta.
 - Saku! - ordított bele, amire fölriadt Bess az édes álmából.
 - Ne ordíts, hajnali 5 van... - suttogtam, majd kikászálódtam a folyosóra, hogy senki ne hallja mit mondok.
 - Bocsi, bocsi. Na, mesélj? Miért ébresztettél föl? - nevetett.
 - Á, nálam sok minden történt, mesélj előbb te.
 - Ó, oké. Kaptam egy új telót, totálkárosra törtem a motorom és kinőttem egy nagy adag ruhát. Most te jössz. Ezt nem nehéz túlszárnyalni.
 - Hogy törted össze szerencsétlent?
 - Á, egy bunkó majom belémhajtot egy kispolszkival... apum kiakadt, anyu majdnem sírt, de egy hét alatt helyrekupáltam. Már csak a fényezés hiányzik.
 - Buggyant mamalasz vagy!
 - Na, kösz. Mesélj, Pinkyke.
 - Hú, hát hol is kezdjem. 4 lánnyal lakom egy lakásban, Amyvel, Bessel, Rosynenal, és Lissel. Nagyon jófejek.
 - Tovább...
 - Jólvan na, nyugi. - nevettem a telefonba. - Aznap este, amikor beszéltünk, volt egy furcsa álmom.
 - Egy álom?
 - Vagyis nem tudom. lehet, hogy valami látomás szerűség volt...
 - És miről szólt?
 - Egy furcsa királyi udvarban voltam, egy másik bolygón, amit Aurorának neveztek. Legalábbis azt hiszem, a bolygó, vagy világ neve volt. Engem pedig Lydiának hívtak.
 - Lydiának? Érdekes.
 - Az. Utána akartam nézni a dolgoknak, de a sulikönyvtárban nem volt semmi. Utána hanyagoltam. Az év elei bálra készültünk, és a bált egy kastélyba tartották.
 - Horror sztory?
 - Nem, nem az. - megint nevettem. - Megtaláltam Medilyn naplóját.
 - Tényleg? Tök jó! És mi van benne?
 - Nem tudom, én nem tudom elolvasni. Varázslat van rajta és csak az örököse olvashatja el.
 - Na fuccs. Apud naplóját olvastad már?
 - Aha. Van benne egy furcsa mese egy vak lányról. Nem ismered?
 - Vak lányról? Nemhiszem. Miről szól?
 - Dióhéjban, hogy a szerelmétől megkapja a szemét.
 - Nem rémlik, de jó morbid kis mese. - még egy nevetés.
 - Na, majd szólok, ha van még valami, rendben?
 - Persze. Na, akkor jó tanulást, amíg én a strandon ücsörgök! Szia!
 - Gonosz! - szinte elköszönés volt, ugyanis abban a pillanatban megszakadt a vonal.
Támasztottam még egy kicsit a falat, majd Amy jelent meg az ajtóban, és a kezembe nyomta a bőröndömet. Lassan a többiek is megjelentek és elindultunk a többiekhez, hogy visszatérjünk az Alfeába.

  Aznap csak két óra volt megtartva, az első Átváltozástan, legalábbis én így hívtam, a másik pedig egy bájitalóra. Az előzőn a hajunk színét kellett megváltoztatnunk egy tükör segítségével, úgyhogy nyugtázhattam, a szőkéslila nem az én színem. Eleve kéket akartam, de ezt már nem kötöttem a tanár orrára. Mint kiderült a bájital nem is nehéz, csak oda kell figyelni, miből mennyit tesz bele az ember. Órák után a könyvtárba mentem, elősször is elkezdeni a naplómat (ki tudja, hátha a fiam, vagy a lányom - márha lesz olyan agyalágyult aki elvesz feleségül - jó olvasmánynak tartja majd). Előssör a suliról írtam, meg ragasztgattam bele, utána Amyről, Bessről, Rosyneról és Lisről néhány infó. Mindnégyük után egyenlőre üres oldal állt, hogy a bolygójukról tudjak bele írni. Végül a Lydia névvel végzett kutatásaim eredménye (Úristen mennyi embert - vagyis tündért, megy boszit - hívtak így!) és az a kevéske amit megtudtam az Auroráról. Így visszagondolva lehet, hogy apa naplóját is meg kellett volna említenem. A Medilyné még mindig a bőrönd - vagy a fiókom - aljában feküdt, és fogalmam sem volt, hol kellene nekikezdenem az örökösnek. Talán kezdjem a baráti körömmel?
Aznap este, amikor ez az egész felfordulás történt, éppen a Hortensia bolygóról kerestem használható információkat. Talán már éjfél is elmúlhatott, egyedül én, és az álmatag könyvtárosnő tartózkodtunk a helységben. Levettem egy könyvet, amiben egy szép bolygórajz volt, és úgy döntöttem ezt lemásolom a naplóba. Neki is láttam. Már majdnem készen voltam vele, amikor a Könyvkereső álvány felől (még mindig nem tudtam, mi a hivatalos neve, de biztosan nem ez xD) hangos csörgést hallottam. A könyvtárosasszony már régen szunyált, engem pedig furdalt a kiváncsiság, úgyhogy elindultam felé. Az arany álvány mögött egy hatalmas arany kapu állt - amit még nem is figyeltem meg rendesen - rajta több láncal és egy nagy ugyancsak arany lakattal. A lánc vadul csörgött, és himbálózott, amikor egy lány szidkolózását hallottam meg a hátam mögül.
  - Méghogy könnyű leszedni! Micsoda szemét! - felé néztem, éppen ekkor hajított el egy könyvet. Furcsa kékesfehér haja volt, egy lófarokba kötve a fején, kissé oldalt, és a hajában nagy fekete halálfajes csatt díszelgett. Maga a ruhája is fekete volt, a szeme pedig lila. Felém fordította a tekintetét, majd gonoszul elmosolyodott. - Hát, te?! Csak nem eltévedtél, tündérke?
 - Mi... izé ki vagy te? - kérdeztem félve, de megpróbáltam nyugodtnak látszani. - Ez titkos. Oda nem mehetsz be csak úgy!
 - Ó, milyen okos valaki! Miből jöttél rá? A láncokból? A lakatból? Netán a nagy piros "Tilos" táblából?
 - Te nem vagy Alfeai tanuló. - nem kérdeztem, mondtam.
 - Tényleg nem. És még csak nem is szeretem azokat... - újból elmosolyodott, majd a szájához emelte a kezét. Hosszú fekete körmei voltak - De hogy válaszoljak a kérdésedre a nevem Valeria. Jól jegyezd, meg mert többször nem fogod hallani. És ha volt egy kis eszed rájöhettél, hogy mi vagyok...
 - Boszorkány... ez egyértelmű. -bólintott. - De nem engedlek a tiltott könyvek közelébe!
 - Csak nem a könyvtármániás? Ó, meghatódtam. Na, állj arrébb szépen! - felém mutatott, én pedig háttal nekivágódtam az egyik polcnak. - Ó, nagyon fájt? Ne haragudj! - gúnyolódott.
Hibáa csinált bármit, eldöntöttem, hogy azokhoz a könyvekhez márpedig nem fog nyúlni! Ha ott van a megoldás Medilyn naplójának az örökösére, arra, hogy ki az a Lydia, vagy mi a csuda az az Aurora, akkor még szép, hogy nem engedem be oda!
 - Hm? Még tudsz járni... meglepő. - újra felém mutatott én pedig nekiestem, és fölborítottam az asztalt, ahol a naplóm pihent. - Ne aggódj, nem fog sokáig tartani... a végét már nem éled meg.
Újból föltápászkodtam, majd a kapu elé álltam. Tudhattam volna, hogy ez nem állítja meg, de mégis ösztönös cselekedet volt. Gonoszul elkacagta magát, majd felém emelte a kezét.
Abban a pillanatban furcsa bizsergés szaladt végig rajdtam, majd megállt a hátamnál. Hírtelen zöldes fény vett körül, majd körülnéztem. Még mindig ugyan ott áltam, egyedül a tunikám nehézségét nem éreztem. Félve lenéztem, és elkerekedett a szemem. A lábamon a barna térdig érő csizma lerövidült, és rózsaszín színű lett. A kezeimen egy-egy halványrózsaszín kukáskesztyű (xD) jelent meg, a rövid nadrágom és a narancs-zöld csillagos fölsőm helyett pedig két ugyancsak rózsaszín (szörnyen giccses) szoknya és top ragadt rám. Elfintorodtam.
 - Na nézd csak! Az első tündike, aki mindjárt elhánya magát a "cuki" ruhácskája láttán. - sajnos egyet kellett értenem vele. Szörnyen rózsaszínnek éreztem magam, hiszen mindenem rózsaszín lett - bár igaz, más árnyalat, mint a hajam - de a rózsaszín, az rózsaszín! - Nagyonédes! Most szállj egy kicsit arrébb, én pedig hagy fosszam ki ezt szépen.
Legszevesebben az ercába vágtam volna egy könyvet, helyette egy furcsa, zöld gömböt küldtem felé. Mi a manó? (A manó? Zöld élőlényecska, ami általána z aredők széleimnél... xD Tudom, régi reklám xD) Én magam lepődtem meg a legjobban, bár azt hiszem, erre ő sem számított. Kifürkészhetetlen kifejezéssel arrébb lépett egyet, a gömböm pedig célt tévesztett.
 - Aranyos... mit szólsz az enyémhez? Sötétség... - szólt fennhangon és egy fekete, változó gömbhöz hasonlító valami jelent meg a kezében, ami mintha feketén csillogott volna. Abban a mintumban elhajította felém, én pedig épphogy sikeresen kivédtem a támadását. Tudtam jól, hogy még egyet nem biztos, hogy kivédek. Mégis helyt akartam állni egy boszorkánnyal szemben. Hírtelen megint éreztem azt a furcsa bizsergést a hátamon, és egy izom, mintha valamit megmozdított volna... szárnyam nőtt! Két apró, sárgászöld szárnyam! Elmosolyodtam. Nem volt egyértelmű, hogy annak örültem, én is ténylegesen tündérhez hasonlítok, vagy annak, hogy volt rajtam valami, ami nem rózsaszín.
Valériára néztem, aki egy újabb sötétség gömböt akart útjának indítani, de az utolsó pillanatban visszaszívta. Egy hangos sziszegett, majd eltűnt a polcok között. Én nagyot fújva roskadtam a kapu elé, és láttam, ahogy a ruhám visszanyeri az alakját. De zsír!
Pár percen belül, a könyvtárosnő szaladt oda hozzám értetlenül. Szanaszét mindenhol konyvek hevertek.
 - Már megint elromlott? Szólok az igazgatónőnek, maradj csak... mi történet azzal a paddal?
 - Tanárnő! Itt volt egy boszorkány! Azt mondta, hogy a zárolt részlegről kell neki valami...
 - Micsoda? - elkerekedett a nő szeme - Ugyan. Az lehetetlen, én semmit sem vettem észre. Biztosan csak elaludtál és nekimentél véletlenül a padnak ami fölborult...

Folytatjuk...