Pár percen belül, a könyvtárosnő szaladt oda hozzám értetlenül. Szanaszét mindenhol konyvek hevertek.
 - Már megint elromlott? Szólok az igazgatónőnek, maradj csak... mi történet azzal a paddal?
 - Tanárnő! Itt volt egy boszorkány! Azt mondta, hogy a zárolt részlegről kell neki valami...
 - Micsoda? - elkerekedett a nő szeme - Ugyan. Az lehetetlen, én semmit sem vettem észre. Biztosan csak elaludtál és nekimentél véletlenül a padnak ami fölborult...

 Sakura története
avagy, gyanú
13. rész

 - Azért még nem vagyok alvajáró... - suttogtam inkább magamnak, majd leporoltam magam, és duzzogva fölvettem a naplómat, ami kinyitva hevert a földön. - Tudja, mit! Felejtse el... - válaszoltam ugyan abban a hangnemben, majd idegességemből csettintettem egyet. Legnagyobb meglepetésemre a könyvek nagyrésze szépen lassan fölemelkedett, majd visszahullott a már fölállított polcokra - de túl ideges voltam ahhoz, hogy ez látszódjon rajtam. A tanárnő nem hitt nekem, pedig tudtam, hogy mit láttam. Lenéztem a bal karomra, ahol egy apró liláskék folt mutatta azt a helyet, ahol a bőröm az asztallal érintkezett.
Fogalmam sem volt, hova mehetnék, vagy kivel beszélhetnék. A lányoknak még mindig nem mondtam el, hogy merre kószáltam a bálon, de egy pár nyílt próbálkozás és óvatos célzás után föladták. Mégis valakivel beszélnem kellett róla. Hírtelen túl sok minden kavargott az agyamban. Apa naplója, az álom és most ez a Valeria nevű boszorkány is... vajon ki lehet ő?
Elősször Aydra gondoltam, de ha valaki még nálam is kevesebbet tud erről a világról, az drága legjobb barátom. Következőnek a lányokra gondoltam, ami már nem volt olyan rossz gondolat. Amyt egyből kizártam. Félt a boszorkányoktól - immár értettem is miért - és tuti, hogy véletlenül kikotyogná két félelemroham között. Bess és Rosyne komolytalan volt a mostani témámhoz, úgyhogy kizárásos alapon Lisbethre gondoltam.
Éppen egy folyosón sétálltam végig, amikor az egyik ablakból megláttam List, amint az Alfea kertjének egy padján üldögél. Abban a pillanatban fogtam magam, végig rohantam az iskolán, majd a nevét kiabálva elindultam az olvasó lány felé.
 - Lis! - intettem neki, majd lehuppantam mellé. - Beszélhetnék veled valamiről? - rám nézett, majd becsukta a könyvét.
 - Mond csak.
 - Megígéred, hogy nem mondod el senkinek?
 - Persze...
 - Köszi. - elmosolyodtam, de pár pillanat múlva úgy tűnt el a mosoly, ahogy jött. - Találkoztam egy boszorkánnyal...
 - Magixben elég sokan vannak... tudod, nekik is van itt iskolájuk... - türelmetlenül bólintottam.
 - De én nem Magixben voltam, csak a könyvtárban! A zárolt részlegről kellett neki valami...
 - Hogy mi?!
 - Hiszel nekem?
 - Hát, persze. Miért ne hinnék?
 - A könyvtáros nő nem hitt... - elfintorodtam. - Azt mondta, biztosan csak álmodtam. - legyintett.
 - Akkor valós álom, ugyanis a reggel még az ott nem volt rajtad. - mutatott a lila foltomra.
 - Jut is eszembe. - körülnéztem a sötét kerten. - Mit keresel itt ilyenkor? Mindjárt hajnali 2.
 - Péntek van... - igaz, nem teljesen volt válasz a kérdésre, de értettem a célzást. Péntek van, holnap nincs iskola, sokáig fönt lehet lenni. - Szerinted szóljak róla az igazgatónőnek?
 - Nem tudom... - ő is a kertet nézte. - igazából nem hiszem, hogy bizonyíték nélkül sokan elhinnék...
 - Értem... - azt hiszem csalódott voltam. Reménykedtem benne, hogy Faragonda valahogy végignézte az én kis csatámat ezzel a Valeria nevű boszorkánnyal.
 - De azért próbáld meg. Veszíteni nem veszíthetsz vele.
 - Rendben. - ásítottam egy hatalmasat. - Én elmegyek aludni. Te is jössz? - bólintott.

  Azon a szombaton viszonylag későn, 11 felé ébredtem föl. Éjszaka volt sok időm gondolkodni. Medilyn utódjának kilétéről még mindig nem volt ötletem, de azok után, amit apa naplójából olvastam, és amit anya még oda haza mondott, arra következtettem, hogy az áruló akár a kék hajjal megáldott Medilyn is lehetett. Ettől nem sokkal lett szívemhez közelebb álló a feladat, de akármikor rá gondoltam, hogy abbahagyom, bevillant előttem a naplójának a képe, azzal az egyetlen szóval, hogy: "Megígérted!". Az Auroráról még mindig szinte csak annyit tudtam, amit az álmomban láttam - immár kétszer, ugyanis az elmúlt éjszaka is Lydia bőrében mászkáltam egy kastélyban. Bárki is legyen Lydia. Végül Valeriánál kötöttem ki, és a könyvtár zárolt könyveinél. De vajon mi kellhet onnan neki? Mi az, amit nem talál meg a Felhőtoronyban? Sajnos választ már nem kaptam. Végül űgy döntöttem, meglátogatom az igazgatóasszonyt, és beszámolok neki. Mindenről. Még a naplókról is.
Kb. 2 óra múlva már készen álltam az igazgatói előtt, és félve bekopogtam. Megvártam, amíg Faragonda kikiállt egy "Szabad!"-ot, majd lassan beléptem. A terem viszonylag nagy volt... vagyis inkább hosszú. Az ajtóval szembe egy íróasztal állt, mögötte egy teljes falat befedő ablak. Éppen ezen nézett ki az igazgatónő, majd rám pillantott és egy széles mosollyal az íróasztal ajtóhoz közeli oldalához állított székre mutatott. Nyeltem egy nagyot és leültem.
 - Miben segíthetek, Sakura? - leült velem szembe, majd rámmosolygott. Én sóhajtottam egy nagyot, majd elmeséltem neki mindent. Elősször csak a szigorú tényeket. Medilyn naplóját - miután vártam a megrovó pillantást, de helyette csak néhány ühümmöt kaptam -, apa naplójának bejegyzéseit, az álmomat és még Valeriát is kitálaltam. Óvatosan néztem rá. Faragonda arce egy pillanatra kifürkészhetetlen maradt, majd halványan, de annál bátorítóbban elmosolyodott.
 - Tényleg Ryo lánya vagy... - azt hiszem bóknak szánta. - Szóval szerinted Medilyn volt az áruló. - Bólintottam. - Azokból, amit elmondtál, tényleg erre lehet következtetni, de én nem vagyok róla meggyőződve. Medilyn kedves lány volt - hiába volt boszorkány. Barátok voltak az édesapáddal.
 - De hát akkor ön kire gondol?
 - Nagy valószínűséggel édesapád húga, Aiko lehetett az áruló...
 - Hogy mi? - kicsit kiakadtam. Vagy talán nagyon... - De igazgatónő... Aiko eltűnt... nem?
 - De. Pontosan. Éppen ez az... Őt nem találták meg...
 - Apát sem...
 - Ez igaz. És végülis nem a tényekről volt szó, hanem feltevésekről. - bólintottam, ismét elmosolyodott. - Szóval az Auroráról álmodtál... érdekes. Hallottad már ezt a nevet valahol. Korábban?
 - Azt hiszem nem. - elgondolkodtam. - Az volt az első eset.
 - Értem. Azt hiszem, ezt a témát halasszuk egy másik időpontra, mert elég hosszú. - bólintottam.
 - És az a boszorkány... a könyvtárban?
 - Nagy valószínűséggel tényleg csak álmodhattad... szinte lehetetlen, hogy észrevétlenül egy boszorkány jusson be az Alfeába. Nem tagadom, van egy titkos útvonal, amely összeköti az iskolákat, de azt már évszázadok óta nem használhatták... Egy boszorkánynövendék pedig végképpp lehetetlen, hogy azon a rengeteg akadályon átverekedje magát.
 - Értem. - sóhajtottam, mostmár lemondóan. Szóval Faragonda sem hisz nekem... márpedig nem bolondultam meg... egy bolond nem emlékezhet ennyire tisztán egy általa kitalált személyre... Ugye?! - És Medilyn leszármazottja? Nem tetszik tudni róla valmait? Akármit?
 - Nem. Sajnos nem hallottam, hogy gyermeke lett volna. Nagy valószínűséggel valami más folytán választódott ki az örökös.
 - Értem. Akkor köszönöm. - fölálltam, majd kissé trappolva ugyan, de lehagytam az irodát. Úgy éreztem, kevesebb mindent tudok, mint amivel érkeztem.

  Még csak kora délután volt, de már legalább olyan fáratt voltam, mint ma hajnalban. Zúgott a fejem, a könyvtárba pedig nem volt kedvem vosszamenni. Ha valaki kihallgatta tegnap a dolgot, ma már az egész iskolában az a pletyka kellene hogy keiringjen, hogy én egy kitalált boszival harcoltam. Na, szép! Szerencsére senki nem híresztelt efélét, úgyhogy megnyugodtam. Minden esetre kellett egy nyugalmas beszélgetés, úgyhogy tárcsáztam Ayd számát, majd megvártam míg kicsöng.
 - Szia! - közsöntem bele.
 - Saku! Hogy vagy?
 - Kicsit fáradtan, de jól. Köszi. Veled mizújs?
 - Semmi új. - valami fura volt a hangjában. Nem hallottam még ilyet. - És, mond csak. Milyen a tengerpart?
 - A tengerpart?
 - Aha, a tengerpart. - eltelt pár másodperc mire leesett, hogy nagy valószínűséggel Lara van a közelben.
 - Ó, ne is mond! Eddig még szinte csak utaztunk-meg utaztunk...
 - Tényleg? - nem várt választ, afféle költői kérdés volt. - Lara! Nem hozznál egy fagyit?
 - De persze. - hallottam egy másik hangot a vonal végéről.
 - Elment. - suttogta a telefonba Ayd, majd elnevette magát. - Na mi történt a tündérdimenzióban?
 - Mágikus Dimenzió. Nem olyan bonyolult.
 - Jaja. Az... - elmosolyodtam.
 - Sok minden, de nincs róla kedvem beszélni.
 - Na! Mi történt már?
 - Á, semmi különös. De sokkal kíváncsibb vagyok, hogy telik a nyáriszüneted.
 - Nem rossz. Képzeld, találtam egy bandát, akik bevettek mint dobost, bár csak néhanapján játszom velük, ugyanis nem akartam beszállni teljesen...
 - Miért nem?
 - Már vagyok egy banda tagja. - A 6 évesen alapított "Hajrá, csigacsapat!" együttesre célzott, ami két főből állt. Aydból és belőlem. Tudom, rémes név...
 - Nyugodtan szállj be, ha szeretnél...
 - Nem gyakoroltál, mi?
 - Hát, tényleg nem...
 - Jut eszembe. Az amatőr előadók estjét a karácsonyi szünetre tolták. Itt leszel ugye?
 - Hogyhogy? - figyelmen kívül hagytam az utolsó kérdést.
 - Hát, volt egy jófej srác, aki megkérte egy haverját, akinek az anyja együtt dolgozik azoknak a sógorukkal, akik a rendezők kajáját szállítják, hogy nem-e lehetne elhalasztani. Amúgyis karácsonykor sokkal több bevétel lehet belőle, hisz nyáron mindenki nyaralni megy - ki a nagyvárosból.
 - És én nem ismerem véletlenül ezt a "jófej srácot"?
 - De, meglehet. - nevetett. - Minden esetre, nem mondtam le róla. Csak gondoltam, jó ha tudod.
 - Kösszi.
 - Nincsmit. Na megyek, jön a fagyim. Szia!
 - Szia! - megszakadt a vonal.