Sakura története
avagy, ellenség vagy barát?
14. rész

  Október végét írtunk, de a megszokott őszi, csípős és kicsit esős időjárásból csak az eső maradt meg. A nap még mindig ugyan úgy hét ágra sütött, és a legtöbbünk - velem együtt - még mindig a nyári ruháit hordta. A tanulás nem ment valami rosszul - bár az elmúlt időben volt, amikor Faragonda igazgatónő kikért néhány óráról, és már azt is megbeszéltük, hogy az idei évet tanulás helyett, úgymond ismerkedéssel töltöm - amiért nagyon hálás voltam. Persze ez egyben azt is jelentette, hogy jövőre elsőt ismétlek (bukás nélkül), és nem leszek Amyék osztálytársa, de az igazgatóasszony megígérte, hogy ugyan abban a szobában maradhatok velük. Mondjuk, ők még mindig nem tudtak róla semmit.
Ezen a héten, a Berzelius bolygó jött sorra, és hiába élveztem ezeket a kutatásokat, mégis az Aurora jelentette a legnagyobb kihívást. Még mindig nem tudtam attól többet, mint amit az álmomban láttam. Faragonda azt mondta, hogy azt hagyjuk a végére. Az okát sosem mondta meg... vagy csak azért, hogy biztos lehessen benne, hogy odafigyelek, vagy tényleg meg fog rázni, amit hallok.
Október 30. volt. Egy nappal Halloween előtt, amitől kissé féltem. Persze a földön jó mókának tűnit. Jelmezek, cukorkák, kidíszített házak... ebből a szemszögből viszont már aggasztóbb volt. Féltem, hogy újból feltűnik Valeria... társasággal. Átolvastam egy rakat könyvet, hogy megtudjam mi az igazság, de úgy tűnt, nem lesz a boszorkányoknak nagyobb hatalma Halloweenkor, kivéve, ha a boszorkány a félelemből nyeri az erejét. Valeriáról ezt nem tudtam elképzelni, ilyen szempontból meg kellett volna nyugodnom. De nem tettem. Féltem. Még mindig nem hitt nekem senki, de én tudtam az igazságot. Vissza fog jönni...
Az Alfea termei mindenhol faragott töklámpással voltak díszítve, és a múlt héten, egyik órán, megtanultuk, hogyan lehet ilyet készíteni - afféle jutalom óra volt, a jó témazáró miatt. Én éppen egy ilyen folyosón sétálltam, kifelé a könyvtárból. Mögöttem egy rakat könyv lebegett, és követte az utamat, miközben én udvariasan mosolyogtam és köszöngettem a szembe jövő tanároknak. Befordultam egy sarkon, átvágtam egy újabb díszes folyosón, majd bekopogtam a végében található ajtón.
 - Gyere csak! - hallottam Faragonda hangját. Mosolyogva beléptem.
 - Jó reggelt! - köszöntem, és leültem az asztalhoz. A könyvek lassan egymásra ereszkedtek. Az utóbbi időben annyit voltam az igazgatónőnél, hogy az hihetetlen volt. Esküszöm, anyát nem láttam ennyit, még akkor sem, amikor a Földi iskolámba jártam.
 - A Berzelius jönne, ugye? - leült velem szembe, én pedig előkapartam a jegyzetfüzetemet az egyik zsebemből. Ugyan az volt, amit odahaza Aydék éttermében használtam.
 - Igen.
 - Hmm. - elgondolkodva meredt az ajtóra. - Mennyit tudsz róla?
 - A Berzelius egy viszonylag távoli galaxis 4. bolygója. Nincs holdja, mérete nagyjából a Földel egyezik meg. Egy országnak számít. A légköre valamivel vékonyabb, mint a Lamoraalnak. Közel kering a 3. bolygóhoz, a nappali égen a Napja mellett az is látszódik. - Faragonda bólintott. - Gazdag növény és állatvilággal rendelkezik. Gyakoriak a lávakitörések, a felszíne vulkánokban gazdag. A növények és az állatok nagyrésze a lávából, és annak a kőzettartalmából nyeri a szükséges tápanyagokat. A klímája meleg.
 - Azt hiszem ennyi elég is róla. Ha valami érdekelne még, a könyvtárban megtalálod. - bólintottam.
 - Akkor miért tetszett hívni?
 - Igazából egy teljesen más okból. - felém nyújtott egy szórólapot, amin egy Halloweeni bulit ábrázoló kép látszódott.
 - Ömm... "Halloweeni buli Magixben" - olvastam hangosan a címet, majd értetlenkedve néztem Faragondára.
 - Gondolom, Halloweenről hallottál már... sőt, biztosra veszem. A Földön is ünneplik.
 - Igen. - elmosolyodott.
 - Aggódsz? - felkaptam a fejem. Honnan tudhatta?
 - Honnan... - leintett.
 - Teljesen jogos. A földön a Halloween a boszorkányok ünnepe. Ha jól tudom neked is volt boszorkány jelmezed. - félrenyeltem. És ezt honnan tudja?! - Ne aggódj e miatt. - az arcáról eltűnt a mosoly, teljesen komolyan nézett rám. - Igazából a Halloween nem a boszorkányok ünnepe, hanem a Mágiáé.
Bólintottam. Furcsán éreztem magam. Nem hitte el, hogy láttam Valeriát. Akkor miért mondta most ezt? Lassan fölálltam, meghajoltam és a könyveket ott hagyva kiléptem az irodából. 7 óra felé járt az idő, ideje volt vacsorázni.

  Vacsora után rögtön a könyvtárba indultam, akár az elmúlt héten bármikor. Amy és Bess a kíváncsiságom javára írta, Rosyne szerint pedig találtam valmi szép regényt, és nem tudotam letenni. Egyedül Lisbeth tudta, hogy miért járkálok a könyvtárba. Ez amolyan szó nélüli megállapodás volt köztünk. Én nem szóltam a szeméről - ami neki sokat jelentett - ő cserébe nem faggatott. Mind ketten jól jártunk.
Köszöntem a könyvtárosnőnek, aki egy mosollyal intett. (Igazából már törzsvendégnek számítottam, és Faragonda is szólt néhány jó szót az érdekemben.) Beljebb sétálltam, és megvártam, amíg a Könyv Kereső álvány megüresedett. Ráálltam, és kimondtam a keresett szót.
 - "Filipporterra". - a kívánt könyvek leszálltak a polcokról, én edig mosolyogva közrefogtam mindet és az egyik asztalhoz leülve áttanulmányoztam őket.
Éjfél már jócskán elmúlt, amikor az utolsó könyvet is befejeztem. Túl sok újdonságot nem tudtam meg, a nagy részüket Rosyne már elmesélte. Csettintettem egyet, és a könyvek visszaszálltak a helyükre. Becsuktam az előttem álló naplómat - ami végre kezdett információgazdag lenni, de otthagytam a helyén. úgy sem nyúl hozzá senki, ha mégis, számára tök alapinformációkat fog találni. Ha másnem ráfogom, hogy a húgomnak készült.
Odacammogtam egy polchoz, és minden cél nélkül elkezdtem tanulmányozni a címeket, egyiket a másik után. Észre sem vettem, hogy minden 5. könyvnél arrébb lépek egy lépést, míg végül jól elkeveredtem a megszokott álványtól. Egy teljesen ismeretlen részre értem, ami azért nem volt csoda, mert eddig mindig az álvány segítségére bíztam magamat. Nem volt okom - ahogy másnak sem nagyon - mászkálni a polcok között. Tudtam, ha megfordulok, simán vissza találok. Már készültem, hogy 180 fokot forduljak, amikor egy furcsa hang csapta meg a fülem. Lépések hangja, nem messze, talán 2-3 könyvespolcnyira innen. Egy gyors döntés után elindultam a hang irányába, majd elbújtam egy könyvespolc mögött. A hang egyre hallkabb lett, majd megszűnt. Vártam néhány percet, majd amikor már végképp meguntam a kommandós játékot, nagy slungal kifordultam. Abban a pillanatban, ahogy kiértem a fedezékem mögül nekicsapódtam valaminek, és hátra estem.

  Nem tudom, mennyi ideig ülhettem ott a földön. A szememet összeszorítottam, egyedül a szám volt résnyire nyitva, hogy kapjak valamennyi plussz levegőt. Lassan kinyitottam a szemem, és fölnéztem, hogy kiderítsem, minek mentem neki. Szinte semmit sem láttam, csak egy fekete alakot, a szemben lévő lámpa pont a szemembe világított.
 - Cöh... - az előttem álló egy pár másodpercen belül arrébb lépett, én pedig nyugtázhattam, hogy egy nálam valamivel magasabb, talán velem egykorú fiú állt előttem. Ezüstszínű haja szanaszét állt, a szeme pedig furcsa, ezüstöslila volt, és még mindig engem fürkészett. - Ki vagy te?
 - Ezt én is kérdezhetném... - lassan, egy grimasszal az arcomon fölálltam. - Nem tudlak elképzelni apró rózsaszín kis szárnyakkal...
Gúnyosan elmosolyodott.
 - Mi a neved?
 - Sakura. - felhúzta a szemöldökét, majd megint elmosolyodott. Immár kevesebb gúnnyal. - Illik hozzád. - nem igazán tudtam eldöntetni, hogy őszintén mondta-e, de ráhagytam.
 - Mit keresel itt?
 - Valmi könyvet... - megrántotta a vállát, majd hátat fordított nekem, én pedig - tudom is én miért, - elindultam utána, majd mellé léptem.
 - Egy könyvet? Hagy találjam ki... a zárolt részlegből?! - kérdeztem én is gúnyosan, szinte teljesen átvéve az ismeretlen srác modorát. Én magam sem értettem miért viselkedem így vele. Szimpatikus volt, ugyan akkor mégsem.
 - Honnan veszed? - nem nézett rám, a polcokkal körülvett utat nézte.
 - Hát, tudod, egy pár hónapja már volt rá kisérlet... - ránéztem. - bár most, hogy elnézlek az a Valeria akár a testvéred is lehetne... - vártam a gúnyos mosolyt, és a tagadást.
 - Talált. - helyette teljesen komoly arcal ment tovább, viszont bennem megállt valami, és ledermedtem, így lemaradva tőle pár lépéssel.
 - Valeria... a testvéred? - visszafordult, majd bólintott.
 - A hugom. - ha lehet még jobban sóbálvánnyá váltam.
 - Szóval a hugod próbált megölni...
 - Ezek szerint... - teljesen érzelem mentesen mondta ki a szavakat. Jesszusom! Miből van ez?!
 - Az a részleg fontos nekem. Nem fogom engedni, hogy föltúrjátok! - keltem ki magamból, és csak most vettem észre, hogy a jobb lábammal előrébb léptem egy kicsit.
 - Azt hittem a tündérkék nem szegnék meg a szabályokat, holmi könyvek miatt... - a "tündérkék" szó csöpögött a gúnnytól, pont úgy, mint amikor Valeria mondta.
 - Én nem vagyok egy átlagos tündér - ugyan azt már nem tettem hozzá, hogy azért, mert fogalmam sincs az egészről. - de lehetséges, hogy ott vannak a válaszok a kérdéseimre, márpedig akkor nem fogom engedni, hogy előttem bárki bejusson oda! - halványan, minden gúny nélkül elmosolyodott.
 - Ennyire fontos?
 - Igen. - meglepődtem magamon, hogy az az egy mosoly milyen egyszerűen lenyugtatott. Ez a srác úgy játszik a hangulatommal, mint más egy babával. - Nekem az.
 - Értem. - még mindig ugyan azzal a halvány mosollyal az arcán közelebb lépett hozzám, majd a fejemre tette a kezét. Kikerekedtek a szemeim, de mielőtt megszólalhattam volna, ellépdelt mellettem. - Amúgy, Keith.
 - Keith? - utána fordultam, még mindig kerek szemekkel.
Bólintott - legalábbis ahogy hátulról láttam.
 - Úgy hívnak.

Folytatjuk...