- Ennyire fontos?
 - Igen. - meglepődtem magamon, hogy az az egy mosoly milyen egyszerűen lenyugtatott. Ez a srác úgy játszik a hangulatommal, mint más egy babával. - Nekem az.
 - Értem. - még mindig ugyan azzal a halvány mosollyal az arcán közelebb lépett hozzám, majd a fejemre tette a kezét. Kikerekedtek a szemeim, de mielőtt megszólalhattam volna, ellépdelt mellettem. - Amúgy, Keith.
 - Keith? - utána fordultam, még mindig kerek szemekkel.
Bólintott - legalábbis ahogy hátulról láttam.
 - Úgy hívnak.

Sakura története
avagy, "A fájdalom könnye megkristályosodik"
15. rész

  Értetlenül meredtem rá.
 - Ha a hugodnak kell az a könyv, miért hagyod annyiban a dolgot? - kérdeztem az első dolgot ami eszembe jutott. Már az is meglepetés volt, hogy jött ki hang a torkomon.
Keith egy könyvet bámult, pont a mellette lévő polcon. Hírtelen lekapta, majd a kezembe hajította. Ránéztem, egy átlagos könyvnagyságú, régi barna bőrkötéses könyvet kaptam. A borító körben ki volt rakva apró jégkék krisályokkal, de a címet seholsem találtam. Az izgalmazt még tetőzte, hogy a könyv oldalán egy arany lakat függött, kulcslyuk nélkül. Ki lehet ezt egyáltalán nyitni?
 - Mit kezdjek vele? - hihetetlenül gorombának éreztem magam, de valahogy ez a srác ezt hozta ki belőlem. Érdekes, Aydal soha nem viselkedtem így. Bár, Aydot hozzá sem lehet hasonlítani ehhez a bunkó fickóhoz.
 - Hasznos lesz. - újból elindult. - Hidd el.
Megdermedve álltam és néztem ahogy eltűnik a polcok között. A lépteinek a hangja egyre távolodott, majd végül el is halt. Ezer, meg egy kérdésem lett volna,  és reménykedve utána futottam, de már nem volt sehol. Eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

  Már vagy egy fél órája feküdtem az ágyamon, mellettem Lisbethel, és a titokzatos könyvel. Fogalmam sem volt róla, hogy mit kezdjek vele, de a könyv szépsége mér a borító alapján lenyűgözött. Lis lapozott egyet a könyvében. Éppen valami zárkinyitó varázsigét keresett. Sejtettem, hogy Faragonda - igazgatónő lévén - ki tudná nekem nyitni, de nagy valószínűséggel belesülnék, ugyanis rájönne, nem egyedül találtam meg. Onnantól pedig már csak egy lépés, hogy kitálaljak Keithről, márpedig azt nem akartam. Én magam sem tudtam miért, de ezt saját titkomnak akartam. Még Lisnek sem mondtam el, aki volt olyan kegyelmes és nem faggatott.
 - Fogalmam sincs. - dobta a tankönyvet az ágymara, majd hátradőlt. Barna haja szétterült a vörös paplanomon. - A tankönyvben egy kukkot sem írnak róla.
Újból a kezembe vettem, és a kristályokat csodáltam. Olyan szépek!
 - Elmegyek zuhanyozni... - rántott ki az álmodozásból, majd mikor leesett bólintottam. Lis fölkapott egy törölközőt és a pizsijét, majd kilépett a szobából. Én még egy ideig hason fekve gyönyörködtem a régiségben, de véletlenül kiesett a kezemből - szerencsére csak az ágyra. A fény hírtelen furcsán csillant meg rajzta, mintha egy kéznyomot alkotna. Kapva az ötleten, törökülésbe tornáztam magam és az ölembe vettem. Ráhelyeztem a tenyeremet az előbb látott helyre, de semmi sem történt. Csalódottan biggyesztettem a számat.
 - Talán az erőm is kellene hozzá... - beszéltem magamnak, kitudja miért. Soha nem csináltam ezt, bár lehet, hogy tényleg kezdek megőrülni.
Becsuktam a szemem, és koncentráltam. Elképzeltem, ahogy a lakat kinyílik, és hallgattam, hátha történik valami. Pár másodperc után a lakat csilingelve lepattant a könyvről. Kinyitottam a szememet és csidálkozva néztem a könyvre.
 - Ügyes vagy! - hallottam magam mögül Lisbeth hangját, aki pár percen belül már az ágyamon ült.
 - Te meg gyors! - céloztam a vizes hajára. Jó, lehet, hogy egy kicsit rövidebb volt, mint az enyém, de én akkoris egy óráig szoktam kínlódni vele.
Visszanéztem a könyvre, majd egy "óvatos" mozdulattal kinyitottam. Az első oldalon egy furcsa, ismeretlen nyelvű címet találtam. Néhány szót, mintha ki tudtam volna bogozni belőle, bár úgy elég nehéz volt, hogy Lis a nyakamba feküdt, és úgy nézegette a könyvet. Szerintme észre vehette, hogy ez így nekem nem a legkényelmesebb, úgyhogy leszállt a nyakamból, és immár én is meg tudtam nézni a szöveget. Meglepődve szögeztem le, hogy egész érthető.
 - A hí-re-s Kris-tá-lyok és kut-ató-i - olvastam hangosan. Tulajdonképpen nagyon furcsa volt, hisz egy jel nem is egy szótagot jelölt... Megrántottam a vállam, majd tovább lapoztam.
 - Ez milyen nyelven van? - nézett rám Lis, majd elkérte a könyvet. Átadtam.
 - Nem tudom. De a lényeg hogy értjük, nem? - Lis furcsán nézett rám, majd visszaszolgáltatta.
 - Nem. - rázta meg a fejét. - Csak TE érted. Nekem fogalmam sincs az egészről. - meglepődve figyeltem fel a "te" szócska hansúlyozására.
 - Az lehetetlen... egyszer akartam megtanulni egy másik nyelvet, az is kifucsolt a gyümölcsöknél... - ráztam most én a buksim (xD) és vártam, hogy Lis azt mondja, hogy csak viccelt, és ő is el tudja olvasni.
 - Márpedig ezt a nyelvet kettőnk közül csak te érted. - komoly maradt. Sajnos.
 - Nem értem... Honnan tudhatta, hogy... - oppss. elszóltam magam.
 - Ki tudhatta? - nézett rám a szobatársam sokatmondó pillantással.
 - Senki, felejtsd el! - hírtelen pattantam föl, majd a könyvet a hátizsákomba rejtve, egy intéssel kiszaladtam a szobámból. Végigfutottam több folyosón, majd kifutottam az udvarra, ahol elfoglatam egy padot.
Az ég alja már kezdett világosodni, sejtetve, hogy hamarosan 6 óra felé lesz. Engem túlságosan ez a tény nem zavart, sőt, igazából örültem neki, hogy a fény egy kicsit elmossa a félelmeimet. Ahogy az első napsugár kitört a fék közül, követtem a szememmel. Éppen egy apró faragott lámpásra világított, és csak most tudatosult bennem, hogy a rettegett Haloween napja van. De ekkor már tudtam, hogy Valeria nem tér vissza. Helyette Keith, a bátyja jött a könyvért. De még mindig nem értettem, miért hagyta rám, olyan könnyen a dolgot.
Az ölembe vettem a zsákot, majd a könyv után kezdtem kutatni, de helyette apa naplóját vettem ki a 2 könyv közül. Mosolyogva letettem magam mellé, majd a Kristáyokkal díszített könyvért nyúltam. Kikaptam, és olvasni kezdtem.

  A nap már rég fölkelt, én pedig még mindig ugyan azon a helyen ültem, és a könyvet lapozgattam. Minden bal oldalon egy újabb gyönyörű ksristály fényképe díszelgett, leírással, névvel és mindennel, amihozzá kapcsolódik. A bal oldali lapon, pedig a feltalálójuk vagy felkutatójuk rövid önéletrajza. Már régn túljutottam a felénél, amikor az egyik lap sarkát behajtva találtam. Fújtatva egyenesítettem ki. Mégis ki lenne képes megrongálni egy ilyen szép könyvet?
Lejjebb futtattam a szemem. Egy gyönyörű jégkék kristály csillogott a papíron. Soha nem láttam még ilyet - márpedig az előbb néztem végig 200 oldalnyi kristályt. Ez más volt. Sokkal szebb, különlegesebb. Mintha már ősidők óta létezne... talán magából a fényből keletkezhetett. A címre tekintettem, ami egyben a nevét is jelentette.
 - "Könnykristály". - olvastam hangosan, elkerekedett szemmel. Hírtelen beugrott apa naplójában rajzolt cseppecskék, és az a furcsa írás a lap szélén. "A fájdalom könnye megkristályosodik.". - Egyetlen egy példányt találtak eddig, egy bizonyos Artonia Mich Plamer nevű kutatónő szerencséjével. A példányt az Aurora bolygó romjai között fedezték fel, és mérete alig nagyobb, mint egy hársbogyó, olyan 2-2,5 cm. Ma már Magix falai között van elrejtve. Több babona, és mítosz fűződik hozzá.
Hihetetlennek tűnt. Apa ezek szerint az egyik mítoszt írta volna le?
Mit sem törődve az érdeklődő osztálytársaimmal, az iskolát kihagyva a könyvtárba futottam, ahol egy jó pár órás kutatás után több dolgot is találtam. A babonák szerint, senki sem birtokolhatja a kristályt 3 évnél tovább, mert beleőrül. Mások szerint, a kristály szerencsétlenséget hoz a gazdájára, emiatt félnek tőle az emberek. Sehogysem értettem, hogy egy ilyen gyönyörűség hogy lehet ennyire veszélyes. Márpedig - mivel az Auroráról van, nekem minden áron meg kell szereznem, hogy kiderítsem ki az a Lydia!
Vissza futottam a szobámba, de Lis már nem volt ott. Hírtelen bűntudatom támadt, hogy csak úgy ott hagytam, de nem tudtam sokáig emészteni magam, nagy slungal futottam végig a folyosón, majd az osztály terem előtt végigcsúsztam. Kishíján kitéptem az ajtót, majd mikor a tanárnő rémült arcal meredt rám, zihálva kikértem Lisbethet, aki késséggel jött ki.
 - Ta-ta-lál-tam va-la mit... - Lis komolyan nézett rám. Tudta, hogy nem viccelek.
 - Mi történt? - az orra alá nyomtam a kinyitott könyvet és a képre mutattam.
 - Ez az Auroráról van...
 - Az Auroráról?! - bólintottam, majd egy hatalmas levegőt vettem, amit a tüdőm készséggel fogadott be. - És még mindig...
 - Nem. Magixben van valahol...
 - Még ma meg kell találnunk! - újból bólintottam, és megint hatalmas levegőt vettem. A tüdőm pedig még mindig sípolt. - A többiek...
 - Ha kedvük van... de nem garantálom, hogy...
 - És mindent elmondasz nekik?
 - Mindent. - bólintottam megnyomatékosítva a dolgot. - Suli után gyűlés a nappaliban jó?
 - Megmondom nekik. Lógsz? - elmosolyodott.
 - Lógok. - én is elmosolyodtam.
Lis visszament, én pedig beszámoltam Faragonda igazgatónőnek a fejleményekről, aki áldását adta a küldetésre...

  Egy negyed órával a kicsöngő előtt én már hadikészültségben ültem a nappali egyik foteljába, és egy ropit rágcsáltam... ízletesebb volt, mintha a körmömet rágtam volna. Fél percenként az órára néztem, ami csak nem akart gyorsabban váltani. Végül bekapcsoltam a TV-t, és elszundítottam...
 - Saku... Sakuuu! - lassan nyitottam ki a szememet, fölöttem egy tejfölszőke hajgubanc állt.
 - Rosyne... Elaludtam, ugye? - töröltem ki az álmot a szememből. Hulla fáradt voltam. Több mint egy napja semmit sem aludtam.
 - Igen. Na, de! Lisbeth szerint mondandód van. - leölt velem szembe a kanappéra. - Halljuk.
Elmeséltem a történetet. Mindent. Elejétől a végéig... talán csak Keithet hagyva a ki a történetből... ő még mindig az én titkom volt.

Folytatjuk...