Sakura története
avagy, karácsonyi szünet a Földön
17. rész

  Futottam, ahogyan csak bírtam, miközben a tüdőm már szörnyen szúrt. Hol van? Merre ment? - kérdezgettem magamtól, miközben még mindig csak rohantam.
 - Melanye! - ordítottam egy hatalmasat, de válasz nem jött. Még mindig csönd volt... márha az épületen kívüli kard csattanások hangját, és néhány kétségbeesett ordítást nem veszünk figyelembe... márpedig nem könnyű!
 - Melanye! Merre vagy! Melanye... - visítottam, ahogxy a torkomon kifért, de a csata zaja elnyelte a hangomat. Fogalmam sem volt, ki az a Melanye... ismerős volt, de mégis... valahogy nem tudtam arcot kötni a névhez.
 - Itt vagyok! - suttogta egy vékonyka hang az egyik ajtó mögül. - Itt vagyok, nővérkém!
 - Istenem! - sóhajtottam, majd átöleltem a nálam fél fejjel alacsonyabb, viszont mahagóni vörös lányt... akinek mellesleg, gyönyörű, tengerkék szemei voltak. - El kell tűnnöd innen... - suttogtam, a könnyeimmel küszködve. - Ez a hely... túl... veszélyes...
 - De hát te is maradsz, nővérkém!
 - Igen - szomorúan elmosolyodtam. - Nekem maradnom kell. De te menj... menj Magixbe, ott nem találnak rád. - A vöröshajú, olyan 15 év körüli lányka szeméből halványan csordogáltak a könnycseppek, a szívem pedig kis híján megszakadt. Át akartam ölelni, és megnyugtatni, hogy minden rendben lesz. Még sem tettem. Nem tehettem.
 - Nővérkém... - nem tudta végig mondani a mondatot, Melanye mögött egy hatalmas átjáró keletkezett, én pedig óvatosan meglöktem.
 - Szeretlek... - suttogtam, és láttam, hogy hasonó formát vesz föl az ajka. Eltűnt. Mintha soha nem is lett volna itt. - Ígérem, ha visszaállt a béke, meglátogatlak...
 - Tényleg? Milyen édes... - hátra fordultam, hogy meglássam ki volt az aki elárult minket... Egy velem egykorú fiú állt ott, göndör haja és szörnyen gonosz vigyora volt. - Szerető testvérek, nem igaz?
 - Mit akarsz...
 - Ó, sok mindent... elősször is... - felém mutatott. - A halálodat.

  Lihegve ébredtem föl, majd egy megszokott mozdulattal lekapcsoltam az ébresztő órát. Kikászálódtam az ágyból, majd meglepődve nyugtáztam, hogy a földi szobámban vagyok.
 - Hát persze... hiszen Karácsony van... - suttogtam magamnak, majd kihúztam a 24-ét a naptáron. Lassan kezdett a fejemben alakulni a kép, hogy tegnap este... vagyis inkább ma hajnalban hogyan érkeztem meg... illetve hogxan dőltem ki.
Lassan lesétálltam a lépcsőn, le a nappaliba. Nem zavartatva magam, a kissé nagy ing és rövidgatya párosítás miatt. A nappali ban már nagyban folyt a díszítési ceremónia. Anya a mézeskalácsokat díszítgette, Youki a díszek között válogatott, Ayd pedig éppen akkor hozta be a leendő karácsonyfát.
 - Ayd! - kiáltottam, majd a nyakába borultam, minek hatására kénytelen volt letenni a fát.
 - Én is örülök neked, de kettőtöket már nem bírlak el. - mosolygott sunyin, majd a fa felé bökött.
 - Anyudék?
 - Ők csak vacsira jönnek. - bólintottam, majd leültem a kanappéra és elkezdtem átszúrni a szaloncukor papírját az akasztóval. Aydnak pedig sikerült - igaz, kis segítséggel (széllökés :D), de fölállítani a fenyőt.
 - Ezt tegyük a tetejére. - nyújtotta felém a hópelyhes csúcsdíszt a hugom, én pedig mosolyogva a helyére illesztettem.
 - Befejezitek? - anya reménykedve nézett rám - Azt hiszem oda égettem a csirkét...
 - Persze, mennyél csak. - mosolyogtam, igaz félig műmosollyal, majd folytattam a díszítést.
Anya mosolyogva kisietett a kkonyhába, Youki pedig kiszaladt, hogy akasztót keressen a sütiknek.
 - Na, jó... - Ayd leszállt a lértráról és velem szembe legugolt. - Mi a baj?
 - Hm? - értetlenül néztem rá, fogalmam sem volt róla, mire céloz.
 - Sírsz... - az arcomhoz kaptasm a kezem, és a legnagyobb meglepetésemre tényleg nedves volt.
 - Tény-leg... - suttogtam. Fogalmam sem volt róla mi folyok itt. Senki nem bántott, sőt! Régen voltam ennyire békésen... mégis valami ott belül, mintha folytogatott volna.
 - Mi történt? Ugye tudod, hogy nekem bármit elmondhatsz?
Bólintottam.
 - Köszi... - töröltem le a könnyeket. - De igazából én magam sem tudom... biztos egy hülye álom.
 - Aha. Olyan hülye álom, mint az az Aurorás, vagy mi a kutya... - fölkptam a fejem. Az Aurora...
Hírtelen álltam föl, majd egy pillanatot odabökve szerencsétlennek, elviharoztam a szobámba, keresve a medált. De nem volt sehol. Pár pillanat múlva jutott az eszembe, hogy már napok óta a nyakamban van. Fölkaptam a jegyzetfüzetemet, majd leszaladtam a nappaliba. Fogalmam sem volt, hogy mihez kezdek vele, de kellett valami, ami miatt nem néz Ayd totál zakkantnak.
 - Mi történt? - kérdezte, kisé aggódva.
 - Eszembe jutott egy jó dalszöveg... de mire fölértem elfelejtettem.. - lebiggyesztettem a számat.
Ayd elnevette magát, majd egy kicsit jobb kedvel állt föl.
 - Jut is eszembe... - szóltam, majd leakasztottam - több hete először - a kristályt a nyakamból és átadtam neki.
Hírtelen, mintha minden bánatom elszállt volna, pille könnyűnek és vidámnak éreztem magam. Mi folyik itt?
Ugyan akkor ayd arcára döbbenettel vegyes szomorúság ült ki.
 - Ayd...
 - Ne hord ezt a vacakot... - suttogta... még soha nem suttogott!
 - De hát, ez hogyan...
 - Mágikus Dimenzió... nem csoda, hogy egy egyszerű kristálynak is van vlami hatalma... mi a neve?
 - Könnykristály... - most én suttogtam, és kezdett az egész összeállni. Apa naplójának az idézete, a kristály ereje... egyedül az álom nem illett még a képbe.
 - Hm...
 - Kérem vissza! - nyújtottam érte a kezem, de Ayd elhúzta a kristályt.
 - Nem.
 - Ayd, kérlek. Ez az Auroráról van, fontos nekem.
 - Tudom, de nem fogom hagyni, hogy szomorkodj Karácsonykor...
 - Karácsony, mi? - elmosolyodtam. Őszintén. - Alkut ajánlok.
 - Halljuk.
 - Leteszem a szobámban, és senki nem nyúl hozzá az ünnepek alatt. Na?
 - Megegyeztünk. - bólintott, majd letette az asztalra. Ahogy elváltak tőle az ujjai, visszatért a boldogság a szemébe.
 - Na, úgy tűnik többet tudsz, mint amit elárultál... mesély csak! - elnevettem magam, majd mesélni kezdtem. Mindenről. Az elejétől a végéig, Amy átváltozásától kezdve Valeria döbbenetéig. Ő volt az első, aki tudott Keithről.
 - Azt mondod, Kieth segített? - hallottam egy kis kétkedést, de azért mégiscsak az a furcsa mosoly volt az arcán a feltűnőbb...
 - Ahha... Most mondtam, nem?
 - De...
 - Miért is?
 - Semmi-semmi...
 - Ezek szerint van vmi. Elárulnád nekem is? - fújtattam, de valahogy nem tudtam Aydra haradudni. Inkább megnevettetett a helyzet.
 - Majd rájössz magadtól is...
 - Mégis mire?
 - Úr isten, Saku! - megbökte a homlokomat. - Tetszik neked! Kész, passz.
 - Hee? - volt egy olyan érzésem, hogy a fejemben lévő összes vér az arcomba tódul, majd tetetett sértődöttséggel elfordultam. - Én nem mondtam semmi ilyesmit!
 - De ezt egy igennek veszem - mutatott nevetve az arcomra. - Oké-oké. Hagylak!
 - Azt megköszönöm... - fordultam vissza, majd Aydal együtt visszatértünk a karácsonyfa díszítéshez.
Tübb szó nem nagyon esett közöttünk Magixről, vagy akár bármiféle boszorkányról. Igaz, néha-néha valamit mutattam neki, mire nem jó a szél (xD), de maga a tündér dolog elfelejtődött.

  Már régen besötétedett, és a karácsonyfa is egész türhetően nézett ki - és a sok mézeskalácstól annál finomabb illata volt. Anyával átrendeztük a nappalit, és most a fotelek helyett, egy viszonylag nagy ebédlőasztal - és 6 szék állt ott. valaki csöngetett az ajtón, nagy valószínűséggel Ayd szülei, és Youki már rohant is ajtót nyitni.
 - Sziasztok! - hallottam a hangját, majd beinvitálta a vendégeket.
Kihoztam a tányérokat a konyhából és megterítettem. Igazából imádtam ezt csinálni, még mielőtt megtudtam, hogy tündér vagyok, nagyban gondolkodtam - márha a zenélés nem jön be - a lakberendezői álláson.
 - Helló! - köszöntem én is, majd adtam két puszit Lilianának, és kezet fogtam Edgárral. - Azt hiszem anának sikerült megmenteni a csirkét. - mosolyogtam.
 - Ó karácsonyi sült! Várjuk! - foglalt helyet Ayd édesapja, majd sorban leültünk... Youki persze az ölembe mászott, és a barna fürtjein kívül, igaz elég nehezen, de tudtam mást is enni. Anya csirkesültje egyszerűen szuper volt, bár mindig is imádtam a főztjét. Kár, hogy keveset volt itthon, és e miatt, az sem volt egy nagyon gyakori alkalom.
  Ebéd után, visszarendezkedtünk, majd begyújtottunk a kandallóba, és egy-egy forró kakaóval, kávéval vagy teával fölszerelkezve bekucorodtunk a fotelokba. Aydal és Youkival efoglaltuk a három személyes kanappénkat, és a hugyocskámmal félig az ölembe próbáltam inni a narancsos teámat.
 - Hallottam, hogy iskolát váltottál... - intézte hozzám a szavait Liliana, és én kis híján félre nyeltem. Köhögő roham jött rám.
 - Ömm... Igen...
 - És milyen ez a... hm... Magix ugye? - Hatalmasakat pislogva Aydra néztem, aki csak megrántotta a vállát. És megint azzal a fura "énmindenttudok" vigyorral nézett.
 - Igazából, izgalmas. - mosolyogtam, és valamilyen szinten örültem, hogy nem kell hazudnom.
 - Azt elhiszem. - mosolygott mostmár Edgar is. - És valami fiú van már a láthatáron?
Újból elkapott a köhögő roham, Aydal együt... csak miközben én a félrenyelt narancsosteától köhögtem, ő a nevetőgörcstől.

Folytatjuk...