Sakura története
avagy, egy eltűnt világ
19. rész

  Félálomban nyomtam le az ébresztőmet, ami kicsomagolás híján a telefonom volt. Motyogtam egy sor "áldást", majd ránéztem a rózsaszín készülékre... 6 óra. Visszabújtam a párnámba, de csak nem tudtam elaludni, így átfordultam a másik oldalamra.
 - Fölkapcsolhatom? - kérdezte ugyancsak álmosan szobatársam.
 - Ahha... - fölnyomta az éjjeli lámpát, én pedig hatalmasat nyújtózva kikecmeregtem az ágyamból. Az erkélyhez léptem, kinyitottam az üvegajtót, majd kiléptem a kissé csípős hajnali levegőbe. A stél gyengéden ringatta a tincsimet... és kitudja hogyan, de azok állandóan az arcomban voltak. Bal kézzel kikanyarítottam őket az arcomból, majd a fülem mögé tűrtem.
Még sötét volt, szinte sehol sem égett villany, egyedül Faragonda igazgatónő irodájában égett valami fény. Talán egy gyertya lehetett. Mosolyogva pillantottam körül az iskolán, és szinte már el sem tudtam hinni, hogy csak egy fél éve járok ide. Olyan volt, mintha mindig is itt lettem volna.
 - Ma sem jössz órára? - lépett mellém Lis. Most vörös volt a szeme, nem tette be még a kontaklencséjét.
 - Nem hiszem. Van még egy kis dolgom. - az éjjeliszekrényen álló kristály felé néztem. Bár a függöny pont eltakarta, de Lis sejthette, hogy mit nézek. - Apropó! Kérdezhetek valamit?
 - Persze. - értetlenül nézett rám, én pedig magamban nyugtáztam, hogy a vörös szem márpedig sokkal jobban áll neki. - Miért hordassz kontaklencsét? Mármint nem lehet varázslattal megváltoztatni a színét? Mint a hajunknak?
 - Nem. - elgondolkodva elmosolyodott. - Nem fog rajta, pedig már Faragondát is megkértem.
 - Tényleg? - hátat fordítottam a sötét udvarnak, és nekidőltem a korlátnak.
 - Aha. Furcsa mi? - bólintottam. - Igazából a kontaklencse sem sokáig bírja... 2 naponta újat kell betennem, különben elveszti a színét.
Furcsálva néztem rá, ilyenről még csak nem is hallottam. Lis megvonta a vállát, majd az udvarra nézett.
 - A kristály... azt mondod, hogy olyan érzés, mintha rád zúdtana egy csomó szomorúságot?
 - Aha. Olyan... hm... nem is tudom. Mintha nem lenne kedved örülni soha többet, semminek. Azután leveszed, és minden helyre áll.
 - Kipróbálhatom? - furcsa fény csillant a szemében. Kicsit olyan őrült...
 - Biztos? Nem a legkellemesebb, és igazából előbb beszélni akartam Faragonda ig...
 - Aha. És mival az én erőm az érzelmek... talán rájövök valamire, nem?
 - Igaz. - felvidultam, kishíján el is felejtettem, hogy Lis is tündér. Visszaszaladtam, majd a kristállyal tértem vissza. Átadtam Lisnek, aki a nyakába akasztotta.
Láttam a szemén, ahogy egy pillanatra elhomályosult, majd visszanyert az eredeti csillogását. Küzdött ellene, és hála az erejének sikerült legyőznie... vagyis visszatartania egy ideig, ugyanis nem telt el fél perc, a szemében újra szomorúság csillogott.
 - Tessék. - vette le, kissé csalódottan.
 - Köszi. Jól vagy?
 - Persze...

  Hangosan kopogtam Faragonda ajtaján, de nem kaptam választ. Másodszor is kopogtam, de még mindig semmi zaj nem jutott ki az ajtó mögül, végül a harmadik kopogással együtt benyitottam.
 - Bocsánat, a zavarásért... - dugtam be a fejem az ajtón. Faragonda az ablaknál állt, és furcsán zavarosott tekintettel nézett rám. Látszott rajta, hogy nem teljesen figyelt...
 - Sakura! - rendezte a vonásait. - Gyere csa be! - leült az íróasztal mögé. - Miben segíthetek?
 - Az igazgatónő biztosan emlékszik a karácsony előtti "küldetésre"...
 - Persze, persze! - intett, én pedig közelebb léptem. Csak ekkor láttam, hogy mennyire sápadt. Szinte nem is volt önmaga. A vidám aura helyett, egy megfáradt nő aurája lengte be a szobát. - Sikerült megszerezni?
 - Igen! - mosolyogtam, majd előkaptam a Könnykristályt a zsebemből és az asztalra raktam.  - Viszont történt egysmás...
Faragonda fölhúzta az egyik szemöldökét, és várt.
 - A barlangban, ahol a Könnykristály volt, összefutottam egy boszorkánnyal. - direkt nem említettem a nevét. - És azt állította, hogyha elveszem a kristályt, akkor a barlang összeomlik...
 - Egy boszorkány? Úgy érted azzal, akivel év elején a könyvtárban találkoztál?
 - Igen. - kissé meglepődtem, nem hittem, hogy emlékszik.
 - Sakura! - előrébb dőlt. - Hiszek neked! Bízz meg bennem, rendben? Talán tudok segíteni! - bólintottam. - Hogy hívják a boszorkányt?
 - Valeria...
 - Valeria? - fölkapta a fejét. - Úgy érted Valeria Maloni?
 - Nem tudom, a vezetéknevét nem ismerem. De ezüstös haja van, aminek kékes a vége... és lila szeme.
 - Akkor ő az. - Faragonda sóhajtott. Még mindig nem tutam elhinni, hogy így látom. - A Felhőtorony tanárai áradoznak róla... nem csoda...
 - Értem. - gyorsan le akartam zárni a témát. Úgy tűnt, az igazgatónő nincs valami jó állapotban, és nem akartam húzni az időt. Márpedig erről tudnia kell. - Ezek szerint tudja, hogy miért nem omlott be a barlang?
Elmosolyodott. Barátságosan, de a szemében a fáradság tükröződött.
 - Inkább elmélet. - bólintottam. - Már régóta sejtettem, hogy édesapás az Auroráról származik... - köpni-nyelni nem tudtam.
 - De az 100 éve...
 - Nem szó szerint, de egy volt Aurorai lakó leszármazottja. - kissé nehézkesen bólintottam. - És ha jól sejtem, az akkori uralkodó családé.
Még jobban elakadt a lélegzetem.
 - Valamilyen szempontból hercegnő vagy. - újból mosolygott.
 - Hercegnő... - ízlelgettem a szót, majd gúnyosan elmosolyodtam. - Tiarám is lesz? - de Faragonda csak nevetett.
 - Ismered a Könnykristály legendáját?
 - Nem. Azt hittem apa naplójában az van, de végül mégsem...
 - Értem. Akkor jól figyelj, elmesélem: - összekülcsolta az ujjait az asztallapon. - Valaha régen, mikor még az Aurora virágzó birodalom volt, a királyi párnak két lánya született, egymás utn két évre. Teltek múltak az évek, míg az idősebbik lány betöltötte a 16-ot. A történet kezdetekor tartották éppen a ceremóniáját, ami végül egy árulássá nőtte ki magát. A királyt és a királynét megölték, de a kissebbik lányuknak sikerült elmenekülnie. Az idősebb hercegnő úgy döntött, a birodalommal tart, ha nyernek, ha veszítenek. Végül az áruló segítségével az Aurora elpusztult, és a nagyobbik lány örökre eltűnt. A legenda szerint az utolsó könycseppe megkristályosodott, és ezt nemvezik ma Könnykristálynak. - furcsán ismerős volt a történet, de nem tudtam honnan.
 - Lydia... - suttogtam, Faragonda pedig érdeklődve figyelt. - Lydia lenne a kissebbik lány?
 - Nem teljesen. Lydia az idősebbik volt. Ő tőle származik a kristályod. Azért tudtad elvenni, mert a kristály fölismert.
 - De én mégis Lydia bőrében szaladgálok minden éjszaka... - suttogtam, de Faragonda nagyon jól hallotta.
 - A bőrében?
 - Igen. Nem fiktív személyként látom, hanem Lydia szemszögéből.
 - Érdekes. Ezek szerint, Lydia erejéből megmaradhatott valamennyi...
 - Dehát Lydia meghalt nem?
 - Nem. - meglepődtem. - Eltűnt. Nálunk nem teljesen ugyan azt jelenti. Vannak olyan átkok, melyek a semmi terébe taszítanak valakit. Akkor az e világi léte megszűnik, de nem hal meg. Még csak nem is öregszik. Ha tényleg így van, akkor az a Lydia, még mindig csak 16-17 éves.
 - Igazgatónő. - remegett a hangom, de nem tudtam mitől. Végül mély levegőt vettem, és belekezdtem a mondandómba. - Szeretnék elmenni az Aurorára. Még ma.
Faragonda igazgatónő egy cseppnyi meglepődöttséget sem mutatott.
 - Rendben. De szólj a barátaidnak, hogy tartsanak veled. - bólintottam. - Sok szerencsét!
 - Köszönöm! - meghajoltam, majd kiléptem az irodából.

 Ahogy az ajtó becsukódott, Faragonda fölállt az asztalától, és egy hatalmas tükör elé lépett. A kép hírtelen megváltozott. Egy várkastély romjai tűntek föl, amit már jó ideje benőhetett a természet.
 - Talán tényleg ő az... - suttogta, majd lendítve egyet a kezén, eltüntette a képet.

  Nem sok kellett, hogy a lányok összepakoljanak. Amy és Bess sajnos nem tarthatott velünk, nekik ugyanis a szüleik megtiltották, hogy elhagyják MagiX területét, de Lis és Rosyne velem tartottak.
Gyorsan összepakoltam egy túlélőfelszerelést a kedvenc hátizsákomba, majd előre indultam. Leszaladtam a lépcsőn, és végig futottam az udvaron, majd megálltam a közepén. Végig néztem a még mindig hajnali tájon, de a korábbi érzelemmel ellentétben csak közönyt éreztem. Nem tudott érdekelni. Kezdtem sajnálni Valeriát... ha soha nem örült még semminek igazán, az szörnyű, nem? Másrészről ez még nem ok, hogy megtámadjon...
Pár perc múlva Rosyne ugrott a nyakamba, majd lassan Lis is követte. Hátra néztem, és a folyosó egyik ablakából Amy és Bess mosolygott és integetett. Egy álmosollyal visszaintettem, majd előre fordulva végig mentem az udvaron. Megvártam még a szárnyakat ábrázoló kapuk kinyílnak, majd kiléptem rajtuk. A hajnali fény megcsillant a nyakamban függő kristályon. Legnagyobb meglepetésemre egy hajó állt a bejáratnál. Megmarkoltam a hátizsákom pántját, és hatlmas lendülettel fölszaladtam a lépcsőn.
 - Nem rossz... - lépdelt Rosyne a fedélzetre. Teljes természetességgel. - Apa kitett magáért.
 - A tied? - pár hangal följebb szaladt a hangom. Egy átkozott trabantot nem tudnék venni magamnak, nemmég egy ilyet!
 - Jaj dehogy! - legyintett. - Csak kölcsönzött...
Kezdtem ájuldozni, Lis pedig nevetve elsétállt mellettem, majd elfoglalta az iránnyítópult előtti széket.
 - Te tudsz ilyen izét vezetni? - néztem rá kikerekedett szemmel. Lis csak nevetett, majd megnyomott egy pár gombot, mire az ajtó bezáródott.
 - Akkor az Aurorára? - kérdezte a "kapitány".
 - Aha. - néztem rájuk mosolyogva.
 - Amúgy. - Rosyne kitudja honnan szerzett egy széket, és mostazon üldögélt. - Hogy-hogy Faragonda igazgatónő csak ilyen hírtelen elengedett?
 - Igazából én kértem meg rá, hogy el akarok menni...
 - De hát miért? Mármint az áálmod miatt?
 - Nem teljesen. Faragonda szerint édesapám az Aurorai királyxi család leszármazottja... - valahogy elégedettséggel töltött el a "királyi" szó.
 - Víí! Ezek szerint hercegnő vagy? - Rosyne fölpattan és átölelt. - Jaj, meg kell hívnod a ceremóniádra!
 - Apropó! Mi ez a "ceremónia"? Faragonda is mesélt róla, de...
 - Ó! Azt akkor tartják, amikor a leendő uralkodó betöltötte a 16-ot, és így vezetik be a társaságba... azt hiszem a Földön első bálozónak hívják... vagy valami ilyesmi.
 - Értem. De szerintem olyanom nekem nem lesz....
 - De hát miért nem? - elszomorodott, de olyan cukin, hogy majdnem elnevettem magam.
 - Igazából nem vagyok valami nagyon gazdag... a havi zsebpénzemből álltalában éppen hogy kijön egy új CD... - Lis mosolygott, Rosyne pedig gondolkodólag elhúzta a száját.
 - Na sebaj! Akkor majd megkérem anyát! Anya úgy is imádja a ceremóniaszervezést, és apát is tuti meggyőzi!
 - Köszi. - mosolyogtam, bár a hátamra sem kívántam az egészet.
 - Lányok! - szólt hátra Lisbeth - Megérkeztünk!
Az ablakhoz futottam, és bár a kristály még mindig a nyakamban függött, hatalmas mosoly terült el az arcomon.
 - Tadaima... - suttogtam. ("Tadaima" = Megérkeztem, hazajöttem)

Folytatjuk...