- Lányok! - szólt hátra Lisbeth - Megérkeztünk!
Az ablakhoz futottam, és bár a kristály még mindig a nyakamban függött, hatalmas mosoly terült el az arcomon.
 - Tadaima... - suttogtam. ("Tadaima" = Megérkeztem, hazajöttem)

Sakura története
avagy, Lydia Won
20. rész

  A hajó lassan ereszkedett, a romokkal tarkított tisztásra. A szívem hatalmasat dobbant, és alig bírtam kivárni, hogy az ajtó kinyíljon, szinte a félig leeresztett lépcsőről ugrottam le.
 - Wow… - suttogtam, majd körülnéztem. A tisztást körös-körül gyönyörű zöld levelű fák fogták közre, kicsit olyan esőerdős beütést szerezve a tájnak. Messziről hallottam a jól ismert vízesés csobogását, de a kastélynak már csak az alsó szintjét idéző 2-3 méteres kőfal jelölte meg a valaha virágzó birodalom palotáját. A kövek között néhol átsütött a nap… illetve a napok. Már rémlett, hogy Lis mesélt róla, hogy két napja van, de látni mégis furcsább volt, mint hallani róla. Egy nagyobb és egy kisebb tűzgolyó fénylett az égen, ezzel dupla árnyékot adva mindennek.
 - Nem semmi… - hallottam Rosyne suttogását a hátam mögül. – Gyönyörű…
Hátra fordultam, egy angyali mosollyal. Lis intett, hogy menjek előre, én pedig megfogadva a tanácsát föllépdeltem a lépcső romjain. Viszonylag stabil volt, főleg, ha az ember kikerülte azt az egy-két mozgó követ. Beléptem két fal közé, majd lassan, a napfénytől beragyogott, immár tető nélküli folyosók felé indultam.
Meglepetten kaptam a Könnykristályhoz… de még mindig a helyén volt, és a napfényben csillogott. Meglepődtem. Semmi nyoma nem volt a szokott szomorúságnak, nem árazott magából semmi különöset. Leakasztottam, majd a tenyerembe fogtam, és tovább indultam.

  Lassan sétálltam, már nem tudom mióta. Az árnyékok kezdtek megnyúlni, és úgy tűnt, a nagyobb nap - aminek nem tudtam a nevét - lassan a horizont mögé bukik. De nem zavart. Mosolyogva léptem át egy leomlott kőszobrot, majd egy viszonylag épségben megmaradt termet vettem észre. Igaz, ajatja már nem volt, de egy szomszédos ledőlt oszlop takarta a belátást. Valamiért úgy éreztem, hogy nekem oda be kell mennem, így egyesével elkezdtem elhordani a jó pár kilós köveket. Egyiket a másik után, másikat az egyik után, míg végül át tudtam lépni a megmaradt akadályt, és bejutottam a szobámba.

 - Nem kellene utána mennünk? - Rosyne egy kövön ült nem messze a hajótól. - Már egy jó ideje elment...
 - Szerintem csak sétál... biztosan örül neki, hogy végre lejuthatott ide...
 - Lehet, de ha baja esett? Még csak szólni sem tud...
 - Ne aggódj, tud magára vigyázni. - mosolygott Lis, majd hatalmasat harapott egy szendvicsbe.

  A szoba teljesen egyszerű négyzet alapú volt, azzal a különbséggel, hogy min a négy irányból egy átjáró nyílt bele, a közepén pedig egy pinceajtóhoz hasonlító fadarab volt, rozsdás fogantyúval. Legugoltam, hátha jobban szemügyre tudom venni. Óvatosan rátámaszkodtam, kíváncsi voltam beszakad-e, de elég maszívan tartott, amin rendesen meglepődtem. Ahogy a bal kezem, és a benne szorongatott kristály hozzáért a fához, abban a pillanatban felragyogott, de olyan fénnyel, hogy kishíján elhajítottan.
Hírtelen elkaptam a kezemet, és a fény abba maradt. Érdeklődve figyeltem a jégkék gyönyörűséget, majd nagyot sóhajtottam, és az egyik kilincs felé nyúltam.
 - Ugye tudod, hogy így szabadította a világra Pandora a kínt? - intéztem a szavaimat a kristálynak, de valójában magamtól kérdeztem. - Ha miattad én is azt teszem, megharagszok, és eladlak egy műkincskereskedőnek... - fenyegetőztem, de sejtettem, hogy szerencsétlen kristály nem fogta föl.
Újból nagyot sóhajtottam, majd nehézkesen ugyan, de leemeltem a csapóajtó fedelét. Alatta egy sötétbe vezető alagút volt, amiből mintha langyos szellő fújdogált volna. Bár valamilyen szintem örültem, hogy nem egy küklopszot találtam. Például.
Kissé ilyedten néztem a kristályra, de végül összefogtam a hajamat, és hatalmasat ugorva a lyukba vetettem magam.

 - Én megkeresem! - Rosyne fölpattant, és már indult is volna, de Lis elkapta a csuklóját.
 - Hagyd csak. Biztosan leült valahová, és olvassa a felíratokat...
 - Lehet... - a tejfölszőke egy kicsit megenyhült. - De aggódok érte...
 - Ne aggódj. Ez az ő világa. Megbirkózik vele.
 - Igazad van...

  Sikítozva csúsztam végig a vékony lejáraton, majd hírtelen érkeztem a padlóra, ami kissé nagyon fájt.
 - Au... - álltam föl, majd leporoltam magam. - AU! - kiáltottam újra, amikor a kristály is utánam érkezet... és hát tarkón kapott. - Tényleg el foglak adni!
Dühös voltam. Mindenre. Arra, hogy felelőtlenül lejöttem ide, arra, hogy a lányok aggódni fognak, és arra, hogy semmit sem tudtam a helyről, ami igazából az otthonom volt.
 - Egy műkincskereskedőnek? - egy furcsa női hang suhant végig a barlangon. Kedves, megnyugtató hangja volt. - Ezt még nem hallottam. - nevetett.
Ilyedten néztem körbe, merről jöhet a hang, de senkit nem láttam, csak egy csillogó vízű vízesést... aminek a víze szivárvány színben játszott, és a hozzá tartozó patakot. Közelebb léptem, a hang pedig egyre erősödött.
 - Szóval nálad van a könycseppem... - a kristály a láncal együtt fölemelkedett, majd eltűnt a vízesésben. - Hogy hívnak?
 - Sakura. - suttogtam, és figyeltem, ahogy a kristály eltűnésének helyén egy lány alakja bontakozik ki. Ugyan abból a szivárvány színű, fénylő anyagból.
 - Akkor igazán köszönöm, Sakura. - most már láttam az arcát is. Mosolygott. - A nevem Lydia. Örvendek a találkozásnak.
 - Ly-di-a? -kérdeztem tágra nyílt szemekkel vissza. A lány egy fél fejjel lehetett magasabb nálam, és tényleg csak 17 év körülinek látszott. A haját egy lófarogba foghatta, legalábbis a vízből így tűnt. meglepődtem. Igazából sohasem láttam Lydiát... az álmaimban az ő szemszögéből néztem a dolgokat, őt magát sosem láthattam.
 - Igen. - leült a tavacska közepére. - Annyira örülök, hogy láthatom a húgom leszármazottját. - mosolygott. Annyira más volt mint én. Még a mosolya is elegáns volt.
 - Élsz... - nyögtem ki az első szót, ami eszembe jutott. Vártam, hogy lenéz miatta, de nem tette. Helyette csak még szélesebben elmosolyodott.
 - Igen, élek.
 - De akkor, hol vagy? Mármint...
 - Ne aggódj, értem. - Lassan fölállt, majd hozzám sétált. - Tudod, nem csak te láthattad az én történetemet, én is láttam, hogy te veled mi történik.
 - Tényleg? - elősször meglepődtem, de amikor Keith jutott eszembe, az arcom színe kezdett erősödni...
 - Igen. - Lydia elnevette magát. - Igazán helyes fiú... bár egy kicsit bunkó... - nem tudtam nyelni, se levegőt venni, és méár azt hittem megfulladok az oxigénhiánytól.
 - Nem tudom kiről beszélsz... - fordítottam el a felyem, de ő csak mosolygott. Miért piszkál ezzel mindenki? Persze, érdekel, hogy miért tud rólam ennyit, de nem tetszik... kész-passz!
 - Köszönök mindent. - meglepődve néztem rá, nem tudtam, hogy mire céloz. - Ez a kristály valamennyi erőt biztosít nekem, így egy ilyen furcsa, átmeneti testet tudok kölcsönözni magamnak. És azt is köszönöm, hogy végignézted az igazi történteket. Gondolom mára már elég sokféleképpen terjedt el...
 - Igazából, ahogy én hallottam, az egész valósághű volt... - nyugtattam, ő pedig elmosolyodott.
 - Értem.
 - És nem tudsz valahogy... öhm... visszatérni?
 - Sajnos nem. Az erőm nagyrészét elvesztettem a dimenzióátlépés közben.
 - És én nem tudok segíteni? Bárhogyan?
 - Sajnos nem...
 - De hát az erőm? Talán tudok valahogy átadni, vagy...
 - Nem lehet... - még mindig szomorkásan mosolygott. - nem vehetem el az erődet.
 - De én szívesen...
 - Nem. Ha szeretném sem tudnám. AZ az erő a tied. Csak a tied.
 - De én segíteni akarok neked. - kezdtem dühös lenni. Nem, nem Lydiára, ő egy igazi angyal volt. Olyan, amilyennek egy angyalnak lennie kell. Kedves, vidám... nem olyan mint Angela... önmagammat idegesítettem. - Segíteni szeretnék... - suttogtam, és már remegtem a dühtől, ami lassan egy halk sírássá változott át. Nem szakadtam a sírástól, mint néhány filmben szokás. A könycsppjeim maguktól utat találtak az arcomra, majd megállíthatatlanul továbbfolytak. Már csak nem is reszkedtem. Egy helyben álltam, és szokásos tempóban vettem a levegőt.
Nem tudtam elhinni, hogy nem tudok senkin sem segíteni. Talán már a kezdetektől bennem volt, hogy meg lehet menteni Lydiát, de most, hogy a remény is elszállt, valami elszakadt bennem. Elmosolyodtam.
 - Gyengébb vagyok, mint hittem... - suttogtam.
 - Nem vagy gyenge! - Lydia közelebb hajolt, és bátorítóan rámmosolygott. - Erősebb vagy legtöbbünknél!
Én még mindig mosolyogtam. A könnyim viszont megállíthatatlanul folytak a saját útjukon. Aztán az első csepp elhagyta az államat. Hallottam, ahogy zuhan és vártam, hogy szétfollyon a barlang alján. De nem tette. Helyette egy koppanást hallottam.

 - Lis... - Rosyne szinte már trappolt. - Szerintem Saku elaludt valahol...
 - Lehet... - Lisbeth csak nevetett. - akkor kénytelenek leszünk megvárni.
 - Jó, de nem kereshetnénk meg?
 - Szerintem jó oka van, ha még nem jött. Bízz meg benne!
 - Én bízok... - Lis újra elnevette magát, Rosyne pedig pukkadva toporzékolt.

  Lydia szeme elkerekedett, majd hallottam, ahogy egymás után érik el a talajt a furcsán kopogó cseppecskék.
 - Ez... - Lydia meglepetten, de halkan suttogott.
 - Mi tör..? - még végig sem mondtam a mondatot, a könycseppek fényt érasztottak magukból, én pedig kénytelen voltam behunyni a szemem, ha nem akartam megvakulni.
Így állhattam legalább 5 percig, mire a fény egy szempillantás alatt eltűnt, én pedig megleődve nyitottam ki a szemem. Lydia hasonló kifejezéssel nézett engem.
 - Könnykristályok? - kérdezte, én pedig meglepődöttséggel láttam, hogy a szivárványvíz lassan kezdett lehúzódni a coffjáról... az arcáról, végül az egész testéről. Hatalmas mosollyal az arcomon néztem a meglepődött lányt, aki a nyakamba borult. - Köszönöm...
 - Nincs mit. - mosolyogtam, de éreztem, mintha a fejem kóvályogna. Óvatosan megfogtam Lydia csuklóját, hogy leemeljem magamról, de a mozdulatot már nem tudtam befejezni, mert a lábam felmondta a szolgálatot, pluszként a szemem is. Minden elsötétült.

Folytatjuk...