Sakura története
avagy, egy furcsa lány...
OVA 1

  Már több hét telt el azóta, hogy utoljára kimozdultam az átkozott barlangból. Persze a húgom azt csinált amit akart, de ha én meg mertem mozdulni, rögtön jött az ordibálásával. Ha minden lány ennyire idegesítő, akkor komolyan mondom, kerülni fogom az iskolákat…
Már egy pár hét eltelt azóta, hogy Valeria utoljára hajkurászta azt a hülye könyvet… Bár, most szóltam el magam…
- Ááá! – a barlang benti részéből egy női ordítás hallatszott. Nagyot sóhajtottam, és próbáltam meg úgy tenni, mint aki semmit sem vett észre… pedig elég nehéz volt, főleg hogy Valeria trappolva vánszorgott elő, majd meglengette az arcom előtt az egyik idióta könyvét. - Ó bocsi… - csöpögött a gúnytól a hangja. – Azt hittem már meg is haltál…
- Röhög a májam… - szóltam vissza. Komolyan, ennek egy cseppnyi ész sem szorult a fejébe?
- Azt mondtam, hogy menj, és szerezd meg nekem a Sötét Varázslatok Tanát! Ezek a kacatok semmire sem jók… - mutatott hátra, ahol egy rakás könyv volt széthajigálva.
- Még jó, hogy nem költöttél pénzt rájuk… - gúnyosan elvigyorodtam. Mi a francnak költene rá, ha le is nyúlhatja? Ugyan már, az nem divat…
- Ha-ha. Csak menj már!
- Ez új! Miért is nem te mész? Van jobb dolgom is…
- Mint, pl…
- Nézni hogyan nő a fű! Szerinted?! – kezdett elszakadni a cérna, de láthatólag a húgom élvezte.
- Idióta. – Na, kösz szépen. – Engem meglátott az a hülye kis tündér… azóta már tuti az egész Alfea tudja…
- És még én vagyok a béna… - most én gúnyolódtam. Megérdemelte.
Valeria villámló szemekkel nézett rám.
- Megnyugodhatsz. – lassan fölálltam, majd elindultam. – Meg keresem neked azt a baromságot… - kiléptem a barlangból. A hold már rég az égen világított, és felhők híján a csillagok is látszódtak. Kellemes meleg volt… főleg egy októberi naphoz képest. Bár, hogy jobban belegondolok, azt sem tudtam hányadika van… Halloween felé lehet. Egy-két nap tévedéssel.
Alfea egy napi járásra volt a rejtekhelytől, így inkább az alagutat választottam, ami nem messze, egy pár fányira volt csak tőlem. Leemeltem a régi fadarabot az ajtóról, amit nagy valószínűséggel védőgerendának szántak, de mára már csak még jobban nyomta az ajtót. Le kellett húznom a fejem, hogy beférjek a bejáraton. A kinti fény valamennyire megvilágította az elejét, így láttam még a fáklya helyét, és le tudtam akasztani. Meggyújtottam és lassan, ráérősen elindultam a viszonylag szűk folyosón.
Nem tudtam milyen régóta vánszoroghattam a folyosón, de nekem egy évezrednek tűnt, mire az alagút kiszélesedett, végül egy lépcsőhöz vezetett, ami fölött egy ajtó állt. Gúnyos vigyorral gondoltam a húgom bénaságára, és azon gondolkodtam, nem-e fedjem föl magam valaki előtt. Az biztos, hogy az őrületbe kergetné Valeriát. Bár, már így is elég hülye…
Kinyitottam az ajtót, és egy könyvtárban találtam magam. Túlságosan nem érdekelt, de örültem, hogy nem kellett nagyon keresgetni. Az idő pedig éjfél felé járhatott, sejtettem, hogy senki sem lesz a könyvtárban… maximum egy könyvmoly, de azok úgysem látnak a szemüvegüktől…
Végigsétáltam a könyvespolcokkal kirakott folyosón, és néha – csak unalomból – a címekre néztem. Mennyi badarság…
Már láttam a zárolt részleget, amikor valami fura hang ütötte meg a fülem, tőlem nem messze. Valaki lenne itt? Megálltam, és hallgatóztam, de a hang már nem ismételte meg önmagát. Végül egy ötlettől vezérelve megfordultam, és a szomszédos könyvespolc által alkotott folyosóra léptem, amikor valami nekem jött.
  Egy tőlem egy-két évvel fiatalabb, rózsaszín hajú lány ült velem szembe a földön. A száját résnyire tartotta, gondolom, nem szeretett volna megfulladni. Végül kinyitotta az egyik szemét, majd a másikat is. A mögöttem lévő lámpa fénye megcsillant a két zöld kristályon. Az ismeretlen kissé hunyorogni kezdett, mire arrébb léptem, sejtve, hogy a lámpától csak egy foltot lát belőlem.
- Cöh.. – a gúny hangja tört utat a számon, amikor leesett, hogy pontosan az a lány ütközhetett nekem, aki a húgomnak is keresztbe tett. Lehet, hogy meg kellene köszönnöm neki? Végül is legalább egy nyugodt hetem volt azok után… már ha Valeria panaszkodásait nem nézzük…
Tudtam jól, ki ő. Nem sok ember szaladgál rózsaszín loboncal… bár, neki egészen tűrhetően állt.
- Ki vagy te? – kérdeztem, és bár tudtam a választ, az ő szájából akartam hallani.
- Ezt én is kérdezhetném... – lassan, egy grimasszal fölállt. Grimasz? A „tündérkék” nem jól neveltek? - Nem tudlak elképzelni apró rózsaszín kis szárnyakkal...
Gúnyosan elvigyorodtam. A megjelenéséből nem hittem volna, hogy ennyire talpra esett.
- Mi a neved? – fogalmaztam meg másként a kérdésemet. Bár, a nevét tényleg nem tudtam, Valeria általában jelzőkkel illette csak.
- Sakura. – vissza akartam kérdezni, hogy jól értettem-e, de helyette csak fölhúztam a szemöldököm. Valahonnan rémlett, hogy az egyik Földi országban ez cseresznyevirágot jelent. Akaratlanul is mosolyra görbült a szám. Már nem is emlékszem mikor mosolyodtam el.. akár csak ennyire is. - Illik hozzád. – csúszott ki a számon, de láttam rajta, hogy azt hiszi, gúnyolódom. És normális esetben azt is tettem volna… furcsa…
- Mit keresel itt? – kérdezte, miközben a zöld szemeit az enyémekbe fúrta, és így próbált vallatni.
- Valmi könyvet... – megrántottam a vállam, majd elindultam az eredeti irányomba, a zárolt részleghez. Furcsa mód, a rózsaszín követett.
- Egy könyvet? Hagy találjam ki... a zárolt részlegből? – újból gúnyos vigyor terült el az ajkán. Nem fordultam felé, de a hangvételből tudtam.
- Honnan veszed?
- Hát, tudod, egy pár hónapja már volt rá kísérlet... – most már ránéztem. Ennyire emlékezik a húgommal vívott harcra? - bár most, hogy elnézlek az a Valeria akár a testvéred is lehetne... – folytatta.
- Talált. – hagytam rá teljes nyugalommal. Ennyire szembetűnő lenne? Gondolkodtam el, és csak egy kis fázis kieséssel vettem észre, hogy lemaradt.
- Valeria... a testvéred? – megtorpantam, majd egy visszafordulást követően bólintottam. Éppen ő mondta… akkor miértilyen nehéz elhinni?
- A húgom. – még jobban elkerekedtek a szemei, szinte már vártam, hogy elkezd lilulni az arca az oxigénhiánytól.
- Szóval a hugod próbált megölni...
- Ezek szerint... – egy ilyen állításra hogy reagáljon az ember? Igaz volt, nem volt mit tagadnom rajta.
- Az a részleg fontos nekem. Nem fogom engedni, hogy föltúrjátok! – a meglepettsége olyan hírtelen váltott át dühvé, hogy szinte észre sem vettem. Ki ez a lány? Állandóan meglep.
- Azt hittem a tündérkék nem szegnék meg a szabályokat, holmi könyvek miatt... – a tündérkék szót direkt megnyomtam, kíváncsi voltam. Igen. Kíváncsi voltam a reagálására, a válaszára…
- Én nem vagyok egy átlagos tündér – kis híján elmosolyodtam. Azt látom. - de lehetséges, hogy ott vannak a válaszok a kérdéseimre, márpedig akkor nem fogom engedni, hogy előttem bárki bejusson oda! – végül mégsem tudtam visszatartani, a mosoly csak meg jelent az arcomon. Végképp kezdett érdekelni. Alig ismerem pár perce, és elérte az, amit eddig szinte senkinek nem sikerült… kétszer is…
- Ennyire fontos?
- Igen. – hallottam a hangján, hogy visszavonulót fújt, és lenyugodott. - Nekem az.
- Értem. – a mosolyt szinte le sem lehetett volna vakarni az arcomról, szörnyen bénának éreztem magam, de mégis, ez a furcsa lány ezt hozta ki belőlem. Közelebb léptem hozzá, és a fejére tettem a kezét. A rózsaszín tincsek csiklandozták a tenyeremet. Az egész lány olyan aprónak tűnt. Egy ilyen apró lányba hogy fér ennyi düh? - Amúgy, Keith. – lassan levettem a kezem, majd elléptem mellette, az átjáró irányába. Már cseppet sem foglalkoztatott a könyv.
- Keith? – utánam fordult, hatalmasra elkerekedett szemekkel. Sejtettem, hogy nem tudja, mire mondtam.
- Úgy hívnak. – bólintottam, de ő csak értetlenül nézett.
- Ha a húgodnak kell az a könyv, miért hagyod annyiban a dolgot? – azt hittem meg sem tud majd szólalni, ahhoz képest föltett egy olyan kérdést, amire eszem ágában sem volt válaszolni. Helyette inkább a könyveket bámultam, és eggyen meg is akadt a tekintetem… ez Aurorai? Bal kézzel lekaptam, és oda hajítottam Sakurának. Egy ideig furcsa grimasszal fürkészte.
- Mit kezdjek vele? – kissé goromba volt, de valamilyen szinten számítottam rá.
- Hasznos lesz. – böktem még oda, olyasféle használati utasításként. Ha igaz a sejtésem, és tényleg ő az Aurorai Melanye leszármazottja, el fogja tudni olvasni. Ha tévedtem – ami szinte lehetetlen, akkor legalább ezt is megtudtam. - Hidd el.
Tovább sétáltam, vissza a könyvtár szinte teljesen sötét részéhez. Még hallottam, ahogy utánam lép egy párat, de aztán végleg eltűnt. Mintha egy apró fényt szakítottak volna ki belőlem, hírtelen üresnek éreztem magam. Vagyis, ugyan olyannak mint máskor. Csak hogy ez eddig nem tűnt fel…