- Biztosan meg szeretnéd nézni? - Lydia a székem háta mögött állt, és óvatosan fogta a vállam. - Ugye tudod, hogy a jövő állandóan változik?
 - Persze... egy apró mozdulat, és minden megváltozik... ismerem, de engem érdekel! - Lydi nagyot sóhajtott, de az előttem lévő tükör felé nyúlt, és az átváltozott egy kanyargó örvénnyé.
 - Önmagad szempontjából fogod látni. Ha nem akarod tovább nézni, szólj és kihozlak, rendben?
 - Persze! - hálásan hátramosolyogtam, majd fölálltam és beléptem az örvénybe. Nem érdekelt, hogy lehet, hogy megváltozik. Igazából éppen ezért akartam megnézni. Hogy min kell, hogy változtassak.

Sakura története 2.
avagy, a jövő tükre 1.
8. rész

  - Imádlak titeket! Köszönjük! - orítottam a mikrofonba, majd lassan hátrasétálltam az öltözőbe.
 - Nagyok voltatok! - illett a menedzserre... alig végeztünk egy turnéval, rögtön letámad.
 - Köszi. - fáradtan rámosolyogtam, Ayd pedig a vállamra tette a kezét. - Menjetek! - adta ki a aprancsot a főnök, én pedig szörnyen örültem neki.
 - Jó voltál, csaj! - mosolygott a legjobb barátom, miközben lerúgtam magamról a bakancsot, és mit sem törődve vele, hogy szoknyában vagyok ledőltem a kanappéra.
 - Csak bele jövök lassan, nem? Már vagy 10 éve ezt csinálom... - mosolyogtam, majd fölültem.
 - Még mindig nem értem, miért hagytad ott Magixet... - Ayd a dobverővel játszott. - Sokra vihetted volna, mint őrtündér... - szomorúan elvigyorodtam.
 - És akkor mit hagyok a húgomnak? Te nem láttad az arcát, amikor rájött, hogy ugyan azt az erőt kapta, mint ami apáé volt...
 - Én akkor sem értelek. Föladtad az álmod...
 - Egy másik álmomért. Nincs ebben semmi. Ha az ember szülő lesz, akkor is föladja az álmait. Utána már nem ő a fontos, hanem a gyermekei...
 - Megváltoztál... - furcsán nézett rám, mintha nem hinné el amit mondtam.
 - Fölnőttem. - Ayd kétkedve nézett rám, pedig 26 éves fejjel már rég nem lehet senkit sem gyereknek, vagy kamasznak nevezni...
 - Mostanában mindenre ezt mondod... - láttam rajta, hogy ez már csak húzás, egyszerűen kötöszködik velem. Szinte már jobban ismertem, mint őt magát.
 - Hagyjál már! - vigyorogtam, és hozzá vágtam egy díszpárnát, amit mosolyogva kapott el. A sminkes tükörhöz léptem, és kinyomtam egy pamacsra a sminklemosóból.
 - Nem hiányzik a hajad?
 - Hmm? - nem kellett hátra néznem , a tükörből pont láttam.
 - Régen úgy oda voltál a hosszú hajért...
 - Kinőttem... csak nem szaladgálhatok úgy, mint 16 éves fejjel... - mosolyogtam, és tudtam, hogy ez csak egy újabb cukkolás. Komolyan, testvéri szeretet... Még is. A kezemet végig húztam a vállig érő tincseken, és azon gondolkodtam, hogy vajon megbántam-e. A szemeim előtt lebegett, hogy 20 éves koromban, pontosan az Alfea kijárása után levágattam.
Ayd csak mosolygott, de tudtam, hogy a vallatás folytatódni fog.
 - És miért nem varázsolsz?
 - Nem szeretem. Kész-passz. - tudtam jól, hogy ez nem igaz, de magamat is ezzel próbáltam meggyőzni. - Amúgy sem akarok visszamenni a Mágikus Dimenzióba, akkor miért vonjam magamra a fegylemet?
 - Azért klippforgatásnál néha jóljönne...
 - Jól van, na... de csak akkor! - mosolyogtam, és kidobtam a koszos pamacsot. Megkönynebbültem, hogy egy fél mázsa vakolat lejött rólam.
 - Nem vagy éhes? - Ayd hasa hatalmasat kordult, én pedig elnevettem magam.
 - De. Ezt vegyem meghívásnak?
 - Persze, de te fizetsz...
 - Na kössz! - nevettem továbbra is, majd küldtem egy SMS-t két pizza rendeléssel.
 - Haza mész, vagy megint bent éjszakázol?
 - Azt hiszem, ma haza megyek... - mosolyogtam. - Ma ér haza Youki, ha minden igaz.
 - Értem.

  Átkavartam a levest, és már rögtön ugrottam is, hogy összevágjam a zöldséget.
 - Ne segítsek? - anya állt az ajtóban, hatalmas szőrös mamusszal a lábán, miközben egy zsepit szorongatott.
 - Nem. - óvatosan toltam ki a konyhából, majd lenyomtam a kanappéra, és a kezébe adtam a narancsosteát.
 - Köszönöm. - mosolygott.
 - Nincs mit. - viszonoztam a mosolyt, majd legugoltam mellé.
 - Te vagy az én felnőtt lányom. - mosolygott majd megfogta a kezem. Egyszerre öntött el szomorúság és boldogság. Bárcsak apa ezt láthatta volna.
A nappali szélén egy halványkék örvény jelent meg, amin lassan kilépett a húgom.
 - Megjöttem! - mosolygott és a nyakamba ugrott. - Hivatalosan is őrtündér lettem!
 - Gratulálok! - öleltem meg, és a fejére tettem a kezem. Durván egy 3/4 fej volt köztünk. Mosolyogva nézett rám, majd anya felé fordult és ő hozzá is oda szaladt. Boldogan néztem végig, ahogy megölelik egymást, és beszélgetésbe elegyednek.
 - Nővérkém! - fordult felém hírtelen Youki, én pedig értetlenül néztem rá.
 - Mondd csak...
 - Kaptál egy levelet. - szaladt a bőröndjéhez, majd átnyújtott egy kézzel címkézett borítékot, amin igaz csak a címzett neve állt.
 - Kitől?
 - Nem tudom. - megrázta a fejét. - Indulás előtt találtam a bőröndömnek támasztva.
 - Értem. Nos, akkor köszönöm. - mosolyogtam, majd a kezemmel fölszakítottam a boritékot, de mielőtt beleolvastam volna, a leves szörnyen elkezdett forrni, így visszaszaladtam a konyhába, és lejjebb vettem a lángot a létyó alatt. Miután nyugtáztam, hogy elég sós, nekidőltem a konyhapultnak, é kivettem a levelet.
Gyönyörű, bár kissé kacskaringós kézírást találtam, pont olyat, mint amilyennel a nevem volt föltüntetve a borítékon.
 -"Kedves, Sakura!" - olvastam hangosan. - "Nagyon régen nem hallottam rólad, illetve ha Youki pletykálkodásait nem nézzük. Szinte minden Magixi emberkének elújságolta, hogy te vagy a nővére. Hihetetlenül büszke rád." - elmosolyodtam. - "az Aurora gyönyörűen halad. Képzeld, sikerült felújítani az eredeti hidat, és szinte úgy néz ki, mint akkoriban. Biztosan tetszene." - sóhajtottam, majd érdeklődve figyletem fel rá, hogy a következő soroknál megbocsaklott a kézírás. - "Viszont történt valami... azt hiszem nem lehet leírni egy levélben, úgyhogy ha lehet személyesen mondanám el..." - összeszorítottam a szám, és a kezemben a levél akaratlanul is meggyűrődött.  - "Ha ráérsz, igazán szívesen látnánk az udvarban. A lakosok is kíváncsiak rád, úgyhogy remélem egyszer erre vezet az utad. Szeretlek: Lydi"
Hatalmasat sóhajtottam, majd megpróbáltam kiegyenesíteni a levelet, majd visszagyömöszölni a borítékba. A telefonomért nyúltam, és tárcsáztam Ayd számát.
 - Szia! - köszönt a telefonba. - Miben segíthetek?
 - Hány nap szabadnapot kaptunk a következő próba előtt?
 - Egy hetet. Miért? Törtétn valami?
 - Nem semmi.
 - AKkor miért kérdezted?
 - Lydia szeretne velem találkozni. - résnyire húztam a szám. - Az Aurorán.
 - Akkor ezek szerint oda mész?
 - Azt hiszem... de nem akarok egy hétig maradni... az nem az én világom.
 - Hát persze...
 - Szia... - tettem le a telefont, de Ayd csak nevetett.
 - Vigyázz magadra! - tényleg lenyomtam, és tovább kutyulgattam a levest. ldöntöttem, hogy másnap reggel elmegyek Lydiához.

  Reggel hétkor keltem. Pontban, pedig az órámat csak kilencre állítottam be. Hiába forgolódtam csak nem tudtam visszaaludni, úgyhogy végül lekapcsoltam a szerkezetet, és kimásztam a paplan alól. Kivánszorogtam a fürdőbe, és jó alaposan megmostam az arcom. A hajam szörnyen állt. Na igen, ez volt az egyik hátránya a rövid hajnak... túl könnyű elfeküdni. Végül, mivel a fésű nem teljesen egyenesítette ki, és még a hajvasaló sem fogta meg, úgy döntöttem akkor csináljuk ellenkezőleg, és az egészet bebodorítottam. Egész tűrhetően nézett ki.
Visszamentem a szobámba, és kivettem néhány ruhát - főként találomra - a szekrényből, majd átvedlettem beléjük. Írtam egy cetlit, hogy elmentem, és a táskámat fölkapva kiléptem az ajtón. Rányomtam a cetlit az ajtóra, majd egy csettintéssel eltűntem.

  Hírtelen vakító fényt éreztem, de kínkeservesen kinyitottam a szememet. Egy szépen fölújított kapu előtt áltam, az égen pedig a megszokott két napocska sütött. Elmosolyodtam. Hírtelen jobb kedvre derített a fény. Halvány vigyorral az arcomon elindultam, hogy átmegyek a kapun, de egy behemót beállt elém.
 - Ne olyan sietősen kisasszony! Kérem az engedélyt!
 - Engedélyt? - néztem rá furcsán, mire a társa fejbe vágta.
 - Bocsásson meg hercegnő, csak még nincs hozzászokva az új munkájához... - mentegetőzött a másik, akibe úgy tűnt, egy kicsivel több ész szorult.
 - Öhmm... semmi baj. - mosolyodtam el bambán, majd kikerülve a két furcsa őrt beléptem a kapun. Visszavontam. Már most hulla fáradtnak éreztem magam, pedig 3 perce sem voltam itt.
 - Sakura! - Lydia rohant felém hatalmas mosollyal, és kitárt karokkal.
 - Szia! - mosolyodtam el, és átöleltem. Visszaölelt. Szinte már nem is foglalkoztam a lakók suttogásaival. Kezdtem hozzászokni. - Tényleg jól halad!
 - Hogy-hogy ilyen gyorsan eljöttél? - Lydi szeme szinte csillogott a büszkeségtől, és újból megölelt.
 - Netán baj?
 - Jaj, dehogy! Buta! - elnevettem magam. Olyan igazán szívből jövő nevetéssel. - Gyere be! - húzott végig az emberekből álló folyosón.
Mosolyogva követtem, miközben nézelőttem. Sikerült kiszúrnom az említett hidat, ami meg kellett hagyni, tényleg gyönyörű volt. A híd két végét cseresznyefák övezték... cseresznye fák? elmosolyodtam.
 - Érezd otthon magad! - tárta szét a kezét, bemutatva a rezidenciát.
 - Köszönöm. - mosolyogtam és leültem a kanappéra. - Igazán szép lett.
 - Igen. Az emberek nagyon szorgosan dolgoznak. - egy szolgáló jött oda hozzánk italt kínálva.
 - Köszönöm. - vettem el egyet, majd beleittam. Nem tudom mi lehetett, de szörnyen finom volt.
 - Akkor az emberek jól érzik itt magukat, ugye?
 - Persze. - Lydia mosolygott. - A hercegnőjük is jól érezheti magát. - egyértelmű volt, hogy rám céloz, de én válasz helyett, csak megittam az innivalót.
 - Ha gondolod szívesen segítek az építkezésnél...
 - Rendes tőled.
 - Nem tesz semmit. - mosolyogtam, de ez inkább amolyan illedelmes mosoly volt, mint tényleges. Az utóbbi időkben eltávolodtunk egymástól. Jobban mint kellet volna, és tudtam jól, hogy ez az én hibám volt.
 - Sakura. - komolyan nézett rám, és láttam rajta, hogy a "nem tudom leírni egy levélben" dologra céloz.
 - Mondd. - letettem a poharat.
 - Keithről lenne szó... - halványan és gúnyosan elmosolyodtam. Hírtelen a név hallatán össze szorult a szivem. Az az idióta. - haragszol rám amiért itt tartottam, hogy segítsen?
 - Nem, dehogy - amolyan "mindentutok" nézéssel válaszolt. - ha nem akart volna, akkor nem marad. - próbáltam nem rontani a helyzeten.
 - Azt hiszem szörnyen félre értettétek egymást... - suttogta az összekulcsolt tenyereit nézve. Fogalmam sem volt, hova akar kilyukadni.
 - Azt kétlem. - gúnyosan elmosolyodtam, majd fölálltam. - Ha róla szerettél volna beszélni, akkor...
 - Kérlek, végig hallgatnál?
 - Nézd. Téged választott, megértem. Kész-passz.
 - Sakura!
 - Nem nagy szám.... - fújtam a magamét, de Lydia kétségbeesetten próbált közbe vágni.
 - Keith meghalt!

Folytatjuk...