- Azt hiszem szörnyen félre értettétek egymást... - suttogta az összekulcsolt tenyereit nézve. Fogalmam sem volt, hova akar kilyukadni.
 - Azt kétlem. - gúnyosan elmosolyodtam, majd fölálltam. - Ha róla szerettél volna beszélni, akkor...
 - Kérlek, végig hallgatnál?
 - Nézd. Téged választott, megértem. Kész-passz.
 - Sakura!
 - Nem nagy szám.... - fújtam a magamét, de Lydia kétségbeesetten próbált közbe vágni.
 - Keith meghalt!

Sakura története 2.
avagy, a jövő tükre 2.
9. rész

  Ledermedtem. Nem kaptam levegőt és az ájulás kerülgetett.
 - Azt... azt hiszem valamit félre hallottam.... - próbálkoztam, de a tüdőm csak nem akart engedelmeskedni. Ha sikerült egy kis levegőt belejuttattni, akkoris szörnyen sípolt az egész. - Megismételnéd még egyszer?
 - Jól hallottad... - hallottam, hogy kishíján az ő hangja is bemondja az unalmast, de pillanatnyilag a tüdőm sem foglalkoztatatott.
 - Lehetetlen. - visszahuppantam a kanappéra és a tenyerembe temettem az arcomat. - Nem... nem... nem...
 - Gyere ide! - Lydia megölelt, én pedig visszaöleltem. Már nem érdekelt, hogy Keith Lydiával maradt... hogy választhatott volna engem is... hogy csak egy szavába került volna, és az egész éneklési bizniszt dobtam volna a csudába... már nem érdekelt semmi. Csak sírni akartam. De nem ment. Belülről hiába kiabáltam, a szemem csak száraz maradt. A testem felmondta a szolgálatot. Azt hiszem hasonló lehet egy kissebb szívroham.
 - Sakura, én... annyira...
 - Kérlek ne mond azt, hogy sajnálod! - hátra dőltem, kíhúzva magamat az ölelésből. - Kérlek.
 - De...
 - Úgy lett, ahogy szerette volna. Talán... így volt a legjobb... - nem Lydiát nyugtattam. Nem, ő sokkal jobban viselte, mint én. Magamnak beszéltem.
 - Istenem! - Lydia olyan hírtelen állt fel, hogy szinte nem is láttam, csak azt már, hogy áll. - Mind ketten idióták vagytok! - láttam, hogy egy két csepp kibuggyan a szeme sarkából. Soha nem hittem, hogy megérem a napot, hogy csúnyábbat mond a "butánál". És hogy pont énrám.
 - Lydi...
 - Igen, te is szörnyen buta vagy! - elfordult, és letörölte, de a helyére újabb buggyant ki.
 - Miért is?
 - Szeretett téged, miért nem veszed észre?! - meglepődtem. Soha sem hittem, hogy valaki ezt fogja a fejemhez vágni. - Azt hitted én miattam maradt?
 - Igen. - lesütöttem a szemem, és kezdtem látni, hogy mennyire naiv vagyok. Pedig éppen tegnap mondtam, hogy már felnőttem... na persze...
 - Hát, nem. - Lydia elmosolyodott, én pedig fölálltam hozzá. Meg akartam vígasztalni, de ebben a helyzetben nem jött volna ki valami jól... - Reménykedett... reménykedett, hogy majd amikor visszajössz, akkor már el fogják őt fogadni az emberek...
 - Idióta... - suttogtam, de mostmár az én szemem is kezdett nedves lenni. - De hiszen azt sem tudhatta, visszajövök-e egyáltalán...
 - Ő tudta. Hidd el. - Lydia megfogta a kezem. - Megértem, ha haza szeretnál menni. Nem volt egy egyszerű... ömm... beszélgetés.
 - Hát nem. - szomorúan elmosolyodtam. - Remélem nem baj ha maradnék még pár napot...
 - Nem, dehogy is! - Lydia szeme újra fölcsillant, és ettől valahogy nekem is jobb kedvem lett. Na jó, nem sokkal.
 - Hogyan...?
 - Majd máskor, jó?
 - Rendben. - megölelt, újra. - Köszönöm.
 - Sajnálom. Ha tudtam volna...
 - Nem, az egész az én hibám... ha egy kicsit okosabb lettem volna...
 - Tévedük. Ezért vagyunk emberek.
 - Igaz. - elmosolyodtam. Hírtelen olyan volt köztünk újra a légköt, mint annak idején.

  Másnap reggel szörnyen korán keltem, a nap(ok) még föl sem keltek, de én már régen ébren voltam és a szépen felújított hídon sétálltam. Néha megálltam, és a korlátra hajolva végignéztem ahogy egy lehullot cseresznyevirág szirom végigúszik a patakon. Aztán a nap lassan kezdett fölkelni (legalábbis az egyik) és a várost építő emberek vidám fütyülése kissé jobb kedvre derített.
 - Jó reggelt! - köszöntem rá egy éppen a hídon átkelő munkásra, aki ijedtében hatalmasat ugrott.
 - Bo-bocsánat. - szégyenkezve mosolygott. - Nem vettem észre, hercegnő. Tudja a haja és a...
 - Ne aggódjon, értem. - elmosolyodtam és direkt azt figyeltem, hogyha árnyékban voltam, tényleg szörnyen hasonló tud lenni.
 - Jó reggelt! - hajolt meg, majd gyorsan a munkára sietett.
Elkaptam egy lelgó ágot, és a szirmaival kezdtem játszani.
 - Az Ő ötlete volt. - hallottam magam mögül Lydia hangját. Felé fordultam.
 - Tényleg? - mosolyogtam, mint akinek semmi baja. Sajnos belül nem ezt éreztem.
 - Igen. - elnevette magát. - A kertész megkérdezte tőle, hogy mi a kedvence...
 - Értem. - mosolyogtam még mindig. A szívem hatalmasat ugrott. Vajon meddig fog tartani amíg még mindig olyan lesz, mintha csak egy kis időre távol lenne?
 - Jobban vagy már?
 - Persze. Erős vagyok, kitartó - vicceltem, miközben a nem létező izmaimat mutogattam, végül sikerült egy hatalmasat tüsszentenem.
 - És náthás...
 - Á! Csak alergia...
 - Na persze! - Lydia végre szívből nevetett, és vele együtt én is. - Úgy hallottam ilyesztgeted a népet.
 - Á, dehogy. Csak éjféltájt elbújok egy temetőben, és lepedőbe burkolva rémítgetem az arra járókat.
 - Temetőről jut eszembe... - Lydi arca újból elkomorodott. - Ha gondolod...
 - Majd később, jó? Még szeretném emészteni a dolgokat egy kicsit.
 - Persze. Nem beszélsz Aydal?
 - De, de rá sem akarok szívrohamot hozni. Már csak az hiányzik... - Lydi mellém támaszkodott a korlátra. - Szóval ilyen érzés volt anyának... azelőtt sosem gondoltam bele. Jó, nekem sem volt egy leányálom, hiszen imádtam apát, de ez még lehet hogy annál is rosszabb... akkor legalább még ott maradt nekem anya, de most!
 - Tényleg szörnyen erős vagy! - a vállamra támaszkodott az állával.
 - Hmm... én is azt hittem...
 - Ugyan már! - Legugolt, és átnyúlt a korláton. Végül a jobb tenyerében kiemelt egy szirmot némi vízzel.
 - Köszi.
 - Rám bármikor számíthatsz, jó?
 - Persze. - elmosolyodtam. Jól esett a törődés.
 - És igazából lenne még valami.
 - Mond csak, ezek után akár godzillával is meg tudok küzdeni... - nevettem.
 - Ki az a godzilla?
 - Lényegtelen. - legyintettem, és vártam, hogy folytassa.
 - Van egy leveled... Tőle.
Furcsán éreztem magam. Kíváncsi voltam, és minden adandó alkalmat meg akartam ragadni, hogy utolára talán megismerhessem a gondolatait. Ugyan akkor féltem is tőle. Lehet hogy ezek után még jobb rosszabb lessz?
 - Tessék. - átvettem a borítékot, és kinyitottam. Kivettem a levelet, amin egyetlen szó állt. "Megtalálta". Jól tudtam, hogy egy sötét varázsigés kötetre céloz. Azt is tudtam, hogy a saját húgáról beszél. Mégis, csalódott voltam. Egy A5-ös papír volt belehajtva, egyetlen szóval. Ennek mi értelme?
Mielőtt visszadughattam volna a borítékba a levelet, az épületek felől hangos robbanás halaltszódott.
 - Jó az időzítés...  - suttogtam és a hang irányába futottam.
Az épületek közül néhány behemót nagy szörny lépett elő, én pedig kezdtem érezni az úgynevezett adrenalinlöketet. Reméltem, ez majd lenyugtat.
 - Harmonix! - suttogtam, és éreztem ahogy az enregia átjár. Kinyitottam a szemem és egy sóhajjal nyugtáztam, hogy a szépen levágott tincsim újból szörnyen hosszúak.
 - Lám-lám - hallottam egy jól ismert gúnyos hangot, és már az előtt tudtam, hogy Valeria az, hogy kilépett volna a fal takarásából. Csak hogy nem volt egyedül. Mögötte egy kapucnis alak lépkedett. Minek a kapucni, ha úgyis tudom, ki ő?
 - Rég láttalak... - ironizáltam.
 - Szép munka...
 - Nem tudom miről beszélsz. - tényleg nem tudtam.
 - Nem sok ember tudta volna elérni, hogy a bátyám a saját halálába fusson - nagyon nem rázhatta meg, ha így tud gúnyolódni rajta. - Büszke lehetsz magadra.
 - Bagoly mondja verébenk. - suttogtam, és rémlett, hogy ezt egyszer már mondtam neki. - Ha nem ti öltétek volna meg, talán sajnálnálak is.
 - Nem kell a sajnálatod! - intett felém a kapucnis alak, de csak a levelet találta el.
Utána akartam kapni, de kiesett a kezemből. A fény megcsillant a papíron, fölfedve az elsőnek írt levél lenyomatát. Hírtelen hatlmasat dobbant a szívem, ahogy elolvastam azt az egyetlen "szeretlek" szót.

  Újból a székemen ültem, és a könnyeim lassan utat találtak maguknak az arcomon.
 - Sakura! - ölelt meg Lydia, én pedig zokogva visszaöleltem. - Mi-mi történt?
 - Nem emlékszem... - suttogtam, és szorosabban öleltem. Tényleg nem emlékeztem. Semmire, amit bent láttam.
 - Semmire? - majdnem rámondtam, hogy igen, de azután eszembe jutott valami.
Fölkaptam a fejem, és Lydiára néztem. Letöröltem a könnyeimet.
 - Nem tudom mi történt... - suttogva kezdtem, de lassan megtaláltam a hangomat. - De meg kell változtatnom!
Lydi elmosolyodott.
 - Látod! Így kell hozzáálni!
 - Hai. ("hai"=igen) - én is elmosolyodtam, és tudtam, ha így nem is emlékszem, de a tudatalattim mostmár tudni fogja, mit rontottam el.