- Könnykristályok? - kérdezte, én pedig meglepődöttséggel láttam, hogy a szivárványvíz lassan kezdett lehúzódni a coffjáról... az arcáról, végül az egész testéről. Hatalmas mosollyal az arcomon néztem a meglepődött lányt, aki a nyakamba borult. - Köszönöm...
 - Nincs mit. - mosolyogtam, de éreztem, mintha a fejem kóvályogna. Óvatosan megfogtam Lydia csuklóját, hogy leemeljem magamról, de a mozdulatot már nem tudtam befejezni, mert a lábam felmondta a szolgálatot, pluszként a szemem is. Minden elsötétült.

Sakura története
avagy, Magixi fesztivál
21. rész

  Lassan kezdtem érezni, hogy még élek. A fülem szörnyen zúgott, és a sötétség körülvett... tulajdonképpen egy jó pár percbe beletelhetett, amíg ráeszméltem, hogy csukva van a szemem. Minden erőmet beleadva könyitottam őket, és hatalmasakat pislogtam, hogy a szemem megszokja a fényt.
 - Saku! - valaki nagy valószínűséggel nem messze a fülem mellől suttoghatott, de nem teljesen hallottam még tisztán a dolgokat.
 - Au! - szisszentem fel, és határozottan úgy éreztem magam, mint akin végigment egy úthenger. Lassan fölültem.
 - Tessék! - csak ekkor vettem észre, hogy a saját szobámban, az ágyamon ülök. Átvettem a mosolygó Rosynetól a teát... vagy legalábbis a gőzölgő kotyvalékot, és belekóstoltam. A mocsár színű trutymó mellé egész kellemes íz társult.
 - Köszönöm. - viszonoztam a mosolyt, majd lassan észrevettem a többieket is. Amy és Lis a szobában lévő másik ágyat foglalta el, Amy pedig a kedvenc vöröses huzatú fotelemben gubbasztott. Rosyne nagyban szorgoskodot, az ágyam szélén pedig ott ült egy hosszú rózsaszínes fontcsikú lány... - Lydia?! - Az említett rám nézett.
 - Örülök, hogy már jól vagy! - bólintottam, és érdeklődve néztem rá, de ő csak mosolygott. - Két teljes napot átaludtál!
 - Tényleg? - kérdeztem és a tenyeremet kezdtem vizsgálni. Igazából még fárattabnak éreztem magam, mintha egész éjszaka csak 2 órát aludtam volna. Mégis, minden erőmet összeszedve megpróbáltam úgy tenni, mint aki kicsattan az egészségtől.
 - Bizony! - mostmár Amy is körém sereglett. - Az orvos azt mondta, lehet, hogy egy hétig sem ébredsz fel, szóval még gyors voltál! - nagyokat pislogtam. - Rengeteg energiát vesztettél... nem tudom mit csináltál, de nehogy mégegyszer megismételd!
 - Rendben. - mosolyogtam rájuk, és oldalra leemeltem a lábaimat az ágyról, majd szépen lassan fölálltam. Sokkal könnyebb volt, mint hittem. - Látjátok, teljesen jól vagyok!
 - Na, az azért túlzás! - Rosyne már ott is volt, hogy visszaültessen az ágyra. - Tényleg ne erőltesd meg magad, rendben?
 - Persze... de beszélhetnék az igazgatónővel?
 - Ó, persze... - Rosyne furcsa kifejezéssel nézett rám. - De inkább őt hívuk ide jó? Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne most a folyosókon mászkálni...
 - Ugyan miért nem? - nem értettem a célzását, bár volt egy olyan érzésem, hogy az nem nekem szólt, hanem a többieknek.
 - Hát tudod... - Amy elhúzta a száját, de a "kiszedembelőldhogymivan" pillantásom meghozta az eredményt. - Magixban lesz egy verseny... és hát valahonnan kitudódott, hogy többek között az igazgatónő téged is szeretne indítani...
 - És?
 - És hát ez sokak szemében ez szálka, és...
 - És most én lettem a stréber. Értem én. - nagyot sóhajtottam. - De titeket nem zavar, ugye?
 - Ugyan már! - Lis hangja átszelte a szobát. - Egy normáli lény nem akad fent egy ilyen apróságon...
 - Akkor a töbi engem nem zavar. - elmosolyodtam. - Mondjanak amit akarnak!
 - Biztos, hogy?
 - Persze. - újból fölálltam, majd a szekrényhez lépve kiszedtem egy farmert, meg egy fölsőt.
 - Segítek, jó? - Amy elém állt, és egy hatalmas csettintéssel már rajtam is volt a ruha.
 - Ezt meg kell tanítanod! - mosolyogtam, és belebújtam a tornacipőmbe.
 - Persze! Mihelyst jobban leszel!
 - Megegyeztünk! - mosolyogtam, majd a barátaim tekintetétől kísérve kinyitottam az ajtómat, átmentem a nappalin, és kiléptem a folyosóra.
A folyosó majdnem üres volt, két másodikos lány pletykált csak nagyban az egyik falnál. Láttam, ahogy elmentem mellettük, hogy az egyik nagyban rámnézett, majd valamit odasúgott a másiknak, amin mindketten vihogni kezdtek. Szörnyen idegesítőek voltak, már szintek kezdtem azt érezni, hogy visszasírom Valeriát... na jó, azért még ott nem tartottam...
Végigmentem egy újabb folyosón, ahol a legtöbb tündér szeme végigpáztázott, majd amikor ránéztem vagy gúnyosan elvigyorodott, vagy szégyenkezve sütötte le a szemét. Remek!
Éppen az egyik vihorászónak akartam visszaszólni, amikor nekem jött valami... illetve valaki. Lenéztem az érkezettre, aki nem más volt mint WizGiz.
 - Tessék tanár úr! - nyújtottam át egy elejtett papírt, de az átváltozástan tanárom csak hullasápadt arcal és remegő kézzel elvette tőlem, majd gyorsan elszelet. Már végképp nem értettem semmit. Egy tanár csak nem vesz be egy ilyen pletykát? Amúgy is, azon, hogy én mennék egy versenyre, mi az ijesztő?
 - Látjátok, tuti, hogy ő okozta... - bökött felém a fejével egy lilás hajú tündér, és kissé hangosabban pletykált mint kellett volna. Bár bennem kezdett felmenni a pumpa. - Úgy hallottam egy hete nem jár iskolába... biztosan ő volt!
Éreztem, ahogy a lábam remegni kezd, és mielőtt elordítottam volna magam, behunytam a szemem, ráharaptam a számra és ökölbe szorítottam a kezem. Hírtelen egy hatalmas energialöketet éreztem, de az öklömet még mindig olyan erővel szorítottam, hogy a körmeim kishíján fölsértették a bőrt. Lassan kezdtem lenyugodni, és kinyitottam a szemem. Minden felé papírok repkedtek, a falon a képek összevissza voltak csúszva, volt amelyiknek a kerete kissé megrepedt. Elkerekedett szemmel néztem, ahogy körülöttem az összes diák lehúzott fejjel, sikítozva futkorászik... lehetőleg el a közelemből.
Meglepődve estem térdre, és figyeltem, ahogy az utolsó papírlapok is a földre hullanak.
 - Sakura! - a folyosó végéről Lydia hangja jött. Fölkaptam a felyem, de akkorra már ott is volt előttem, és térdelve nézett engem. - Mindjárt jön az igazgatónő, ne aggódj!

 - Köszönöm - vettem el az igazgatónő által nyújtott bögrét, majd velekortyoltam. Fahéjtea lehetett, legalábbis arra hasonlított a legjobban.
 - Jobban élrzed magad?
 - Igen, köszönöm.
 - Értem. - barátságosan elmosolyodott, és föltűnt, hogy a múltkorihoz képest egész kipihentnek tűnt. - Ne aggódj, Lydia kisasszony már mindent elmondott.
Bólintottam. Mindent?
 - Talán már hallottál a Magixi fesztiválról... - elém tolt egy szórólapot, amin kis csillagok előtti betűk hírdették az eseményt. Bólintottam. Nehéz lett volna nem hallani róla. - Úgy gondoltam, jót tenne neked egy kis gyakorlás. Főleg azok után, amit Valeriáról hallottam...
 - Értem. - bólintottam, és megittam a tea maradékját. - Mikor lesz?
 - Ma délután.
 - Ma? - elkerekedett a szemem. Jó, persze mindenkinek azt mondtam, ohgy kutya bajom, de fáradt voltam. Lekileg.
 - Igen. Természetesen nem kötelező, de.
 - Indulok. - jelentettem ki, ellentmondást nem tűrően, és láttam Faragondán, hogy kissé megleptem vele.
 - Rendben van. Ma 5 órára legyél akkor a magixi főtéren...
 - Rendben. - bólintottam, majd elmosoylodtam.

  Lydyvel együtt egy cirkuszi sátor kellős közepén álltunk, amit öltözőnek használtak... vagyis felkészülőnek, ugyanis egy átváltozáshoz nem kell nagy öltözködés. A feladatomról annyit tudtam, hogy átváltozva különböző feladatokat kell teljesítenem... azért remélem táncolni nem kell, mert azt nem tudok...
 - Készüljenek! - tapsikol egy férfi a sátor bejáratánál. Nagy valószínűséggel ő lehet a műsorvezető.
Alig, hogy eltűnt, kintról hallani lehet a beszűrődő hangokat.
 - 3, 2, 1... kezdünk! Ja napot kedves nézők! Íme, a magixi 13. fesztivál versenye... a nyeremények hasonlóak, mint előző években. Az első díj, egy vadonatúj autó és egy egyhetes nyaralás.... a FÖLDÖN! - a közönség éljenezni kezdett, de én csak hatalmasat sóhatottam. - kezdjük is az első feladvánnyal... az akadálypályával!
Lassan kiléptek a sátorból a versenyzők... egyesével, és furcsamód, csak néhány jöttek vissza... khm... nem volt valami nagyon bíztató.
 - 18. verszenyző, Sakura Tanaka! - a nevem hallatára elindultam, kifelé a sátorból, és ahogy kiértem, egy gondosan fölállított pályát kaptam. Egy pillanatra behunytam a szemem, és mikor újból kinyitottam, már teljesen átalakulva csodáltam az akadályt. Legnagyobb meglepetésemre már egészen kezdtem hozzászokni a sok rózsaszínhez...
Végigrepültem a kiadott sorrendben, és legnagyobb meglepetésemre csak egyetlen egy hiba pontot kaptam... a közönség pedig - Amyékkel eggyütt - őrjöngött, én pedig szörnyen cikin mosolygotam.
Szerencsémre, a többi forduló is könnyű volt... legalábbis nekem. Volt egy elméleti forduló - amin úgy tűnt a közönségnek tetszettek a hülyeségeim, és volt egy troll elleni küzdelem is, ami azért a szél segítségével nem volt túl nehéz... soha sem gondoltam volna, ha kibillentjük a trollt az egyensúlyából, akkor ilyen nagyot esik...
A feladatok végére, már csak ketten voltunk a versenyben én, és egy májvaszín hajú boszilány... aki szörnen unszimpatikus volt... legjobban talán Angelára hasonlítot... és úgy tűnt, az utolsó feladat dönti el a versenyt. Márpedig én megfogadtam, hogy kell nekem a kocsi... még akkor is, ha nincs jogsim.
Mindketten a színpad előtt kialakított téren álltunk, és vártuk a feladatunkat... vagy legalábbis személy szerint én azt csináltam... ő bájolgott a közönséggel...
 - A feladat pedig nem más.... mint ohgy harcoljatok egymás ellen! - a közönség még jobban tombolt, én pedig figyeltem, ahogy a boszi arcán egy rettentően gonosz vigyor suhan át.
 - Meglessz... - suttogta, és felém mutatott a kezével.
Elősször nem éreztem semmit. Szó szerint semmit. Az összes hang, a fények, még a levegő nyomása is megszűnt. Aztán hírtelen visszajött minden. Lihegve a térdemre támaszkodtam, és néztem, ahogy az önelégült arrcal integet. Hát persze, csak ízelítő volt...
Hatalmas levegőt vettem, és kiegyenesedtem. A közönség visszafolytott lélehzettel várta a lépésemet, de én csak behunytam a szemem. Egy ilyen erőt nem vehettem félvállról. Megpróbáltam felidézni a délelőtt történetket, és azt, hogy hogyn tört föl belőlem az az erő. A pletykákra, a gúnyolódásokra gondoltam, míg végül az agyamat teljesen elölntötte a düh, és a kezem újból ökölbe szorítottam. Éreztem ahogy minden egyes porcikámat átjárja az erő, még végül, kitör belőlem. Hírtelen kinyitottam a szemem, látni akartam, mien formát ölt, de a körülöttem forgó széltölcsértől semmit sem láttam. Márpedig az egyre nagyobb lett.
 - Feladom! - hallottam kívülről egy kétségbeesett kiáltást, én pedig, magam sem tudtam miért, de kinyújtottam a kezem, majd hírtelen oldalra vágtam. A szélörvény - ahogy jött - pillanatok alatt a semmivé foszlott.
Hatalmasakat pislogtam, és nem hittem el, hogy képes voltam irányítani... szörnyen büszke voltam magamra, és már egy cseppet sem érdekelt az új autóm...

Folytatjuk...