Közelebb léptem hozzá, és igazából nem tudtam mit akarok jobban: megpofozni, vagy leordítani a fejét. De nem szólaltam, meg. Tudtam jól, ha egyszer kinyitom a szám, ömleni fog belple a szó. Aztán lassan lecsitultam, amit egy jó nagy sóhajtás rendbetett.
 - Bunkó. - adtam a srác tudatára a gondolatom.
 - Na idefigyelj! Ha bajod van velünk, azt most mondd el! Nem értem, miért nem mondhatsz egy árva szót sem! Nem ismerek egy embert sem aki ilyen bunkó lenne mint te! - Allból úgy ömlött a szó, mint akinek eddig meg volt tiltva, hogy beszéljen.

Sakura története 3.
avagy, Keith?!
  9. rész

 - Ally? - meglepődve és tisztelettel (xD) néztem a vörös barátnőmre. Ejha!
Keithre persze semmijen hatással nem volt, csak elindult a barlang szája felé.
 - Menjetek el innen, addig amíg tudtok. - reflexből elkaptam a ruhájának az ujját.
 - Hogy érted ezt?! - egyszerre tűnt a kérdés letolásnak és féő kérdésnek.
 - Majd mindjárt meglátod. - Keith közömbös arcal kisétált, és mivel nem volt sok kedvem hozzá, hogy megtapasztaljam azt, amire célzott, inkább Allyval együtt kirohantam. De már későn volt...
Lihegve álltam meg a barlang bejáratánál, és láttam, ahogy két csukjás alak közelít a fák közül. Az arcukat csukja takarta, csak a szemük látszódott. Egy lila és egy vérvörös szempár...
 - D... D.... Diane... - dadogta a mellettem álló Ally, és jól tudtam miért. Nem lehetett kellemes leesni arról a lépcsőről...
Teljes mértékben megértettem Ally érzéseit, de valahogy mégsem éreztem magam annyira ilyedtnek, egyszerűen a két boszorkány szemébe néztem. Egy fél éve fejlesztettem ki magamnak ezt a módszrt, és be kellett valljam, htásos. Az ellenség szeméből az összes mozdulatát ki lehet olvasni.
Valeria lassan hátrahajtotta a kapucnit, és kezével hátravetette az oldalra föltűzött fürtjeit.
 - Lám-lám... látogatóink vannak...
 - Gondoltam, hogy ezek a kis tündérkék mindenbe belekötik az orrukat... - Diane olyannyira belevágott Valeria mondatába, hogy azt csodáltam leginkább, hogy ott helyben nem üti agyon a szőkét. Diane hátravetette a fejét, amiről szépen-lassen leereszkedett a csukja.
 - Nos, Keith... hogyan is kerülnek ők ide?! - Valeria a bátyjára függesztette a tekintetét, és kishíján villámokat szórt a szeme, de Keith haláli nyugalommal leült egy nem messze található kőre.
 - Ally? - suttogtam a mellettemlévőnek, hátha ez egy kicsit kiüti a megkövültségéből.
 - Igen? - suttogta vissza, és nagy bátorságott vett magán, elkapta a szemét Dianéról.
 - Semmi... - zártam le. Igazából nem akartam semmi értelmsetet mondani, egy ilyen helyzetben pedig álltalában nem érdemes össze-vissza fecsegni. Valeriára pattant a tekintetem, és lélekben fölkészültem, hogy akármelyik pillanatban el kellhet ugornom a helyemről.
Nem tévedtem. Valeria kihasználva a lehetőséget egy csillogó fekete gömböt küldött felénk.
 - Áááá! - sikoltott egy hatalmasat a vörös barátnőm, és olyan gyorsasággal átváltozott, hogy szinte észre sem vettem. Előre nyújtotta a két kezét, egy hajszálnyit megeresztette a térdét és elordította magát:
 - Tempo scudo! - abban a minutumban lilás ködpajzs alakult ki, amely körbe vett minket. Egyszerűen elnyelte a fekete felhőt.
 - Ez most egy időpajzs. Amit elnyel, azt kiadja valahol máshol, az időben... - a szája sarkában egy kis gonoszkás vigyor bujkált, én pedig csak néztem, ahogy Valeria gömbje telibe találta Diane hátát.
 - Király! - lelkesedtem és átváltoztam én is. - Ugye azért bentről tudunk támadni?
 - Erról elfeletkeztem... - a pajzs lassan halványodott, egyre több színt átengedve a környezetünkből. Támadó állásba láptem, hogy nálam lehessen a meglepetés ereje. Egyszerre csak végképp eltűnt, én pedig egy tizedmásodpercnyi késéssel egy forgószelet küldtem feléjük. Célt tévesztett. Hogy, a!?
Valeria kezdte elveszíteni az önuralmát, és mérgesen további gömbökkel bombázott. Az elsők elől sikerrel arrébb tudtam ugrani, esetleg megállítani, de tudtam, hogy el fog az egyik találni. És tényleg eltalált, visszaküldve a barlang hideg és nyirkos padlójára.
 - Aucs... - ültem föl. Szörnyen fájt a fejem, ami azért érthető volt,e gy nem teljesen sima landolás után. Megpróbáltam lábra állni, de a barlang szája felől, egysuhogás közeledett felém. Néhány cipőkoppanádssal megspékelve. Kissé inogva, de sikerrel bebújtam egy nagydarab szikla mögé, és vártam. A csend telesen körülvett kivéve a cipőkoppanásokat és azt a fura zenét..
Zene?! Kaptam a fejem a hang irányába, és láss csodát, Ally telefonja villogott nagyban a táskájából kikandikálva.
 - A TELEFONOM! - sikkantott egy aprót, és bagy valószínűséggel rávetette magát a készülékre. - Halló.... HONNAN VAN MEG A SZÁMOM?... MI AZ HOGY BOCSÁNAT?... CSAK ÚGY OTTHAGYTÁL!...ÉS? MOST ÉPPEN KI AKARNAK NYÍRNI, SZÓVAL NE SZÖVEGELJ!... NE! NEHOGY IDE GYERE, MÉG A VÉGÉN ÖSSZEKÓCOLOD A JÓLFÉSÜLT ZÖLD FRUFRUDAT!... Neked is szia.
Kishíján elnevettem magam. Persze a filmekben soha nem hiszti el az ember, nade ilyenkor?!
Újból csend lett, és már a cipőkoppanás sem zavarta ezt meg. Teljesen csönd. Végül nagy levegőt véve rájöttem, hogy nem akarok egy barlang közepén éjszakázni, így megkerülve a követ kivágódtam mögüle. SZinte hang nélkül végigrepültem a kövek között. Kissé azokra a videojátékokra emlékeztetett a helyzet, amiket Ayd úgy szeretett mindig is. Már majdnem kiértem a barlangból, amikor megláttam Valeriát, háttal nekem.
 - Még egyszer kérdezem... - Valeria hangján érződött, hogy rendesen fölkapta a vizet. - ... hogy jutottak el ide?!
Arrébb csúsztam, hogy lássam mi történik.
 - Még egyszer mondom... - Keith a kő előtt állt, és úgy nézett húgára, mintha lecsapni készülné. Soha nem láttam még ennyire feszültnek ami furcsamód örömmel töltött el, és kishíján elnevettem magam. - ...hagyj békén!
Hírtelen a hátam mögül egy ismerős hang ütötte meg a fülem, és szinte reflexszerűen megfordulta. EGy kisebb szívroham kerülgetett, amikor feltűnt a barna hajú boszi barátnőm. Már azon voltam, hogy megkérdezzem a történtekről, de a számra tapasztotta a kezét, és leintett.
 - Majd később mindent elmagyarázok. De most segítek nektek! - elugrott mellettem és Valeriára küldött egy óriáskígyót. Az állat rátekeredett a boszorkányra, olyannyira, hogy az kishíján levegőt sem kapott.
 - Átkozott! Szégyent hozol a boszorkányokra! - morgott az orra alatt, és csoda volt, hogy ennyi levegő még volt a tüdejében.
 - Az hadd legyen az én dolgom! De te törődhetnél fontosabb dolgokkal is, például, hogy fogytán van az erőd! - s valóban, Jasmynak igaza volt. Valeria levegő híján elájult. - Gyertek! Hamarosan magához tér!
Elkapta a csuklóm, és kiráncigált a barlangból, be az erdő fái közé.
 - Minden rendben?
 - Igen. - hatalmas sóhajjal visszaváltoztam és leültem a fűbe. - Köszönjük - mosolyogtam. Őszintén hálás voltam. Belegondolni is rossz eltt volna, mi lett volna a csata kimenetele, ha nem ugrik be. - Azt hiszem lassan ideje lenne mennünk...
Elnéztem a fák között. A nap már az ég alján érintette, halvány narancs színt kölcsönözvén a világnak.
 - Szerintem is... Méghozzá gyorsan, ugyanis már biztos keresnek minket!
 - Igen. - érdelkődve pillantottam a vöröshajúra. - Jasmy! Menyj csak vissza. És köszi még egyszer. Ally - nem tűnt valami nyugottnak, mintha az erdő hangjaira öszpontosítana. - menyj vissza az Alfeába. Én maradok.
Láttam rajtuk, hogy le akarják hurrogni, de leintettem őket. Gondolkodni akartam, és azt csak egyedül tudtam. Na meg, reménykedtem, hogy talán hozzámszól Keith... bár ha nem, akkor sem veszíthetek sokat...
Jasmy Allyt támogatva eltűnt a fák között. Én még egy idejig néztem a helyüket, azt képzelvén, bármelyik pillanatban visszajöhetnek, mondván mégsem hagynak itt. Bár, végülis én kértem.
 - Elmentek... - suttogtam magamnak, hogy fölfogjam a szavak jelentését. Halk léptek hangja közeledett, én pedig a hang irányába fordultam.
 - Miért nem mentél velük?! - Keith lenéző pillantásokat küldött felém. - Nem megmondtam, hogy vigyázz jobban?
Nem válaszoltam, egyszerűen duzzogva fölálltam és leporoltam magam. Ezt már mondta...
 - Nekik már nem volt itt dolguk, nekem igen. - Keith nem mozdult, három lépésnyire állt előttem.
 - És mi lenne az? - nem tudtam eldönteni, hogy "udvariasságból" kérdezte meg, vagy tényleg érdekli. Bár túlságosan nem is érdekelt. Vagy, legalábbis magamat ezzel hitegettem.
Elindultam a barlang felé.
 - Szeretném megtudni, hogy igazak-e a sejtéseim. - szembe fordultam Keithel.
 - És mi lenne a sejtésed?  - elmosolyodtam. Talán kissé gúnyosabban, mint szoktam.
 - Az, hogy nem a hugicád itt a főnök... Márpedig engem a főnök is ki akar nyírni.
Keith természetesen nem válaszolt. Ó, ugyan miért is tette volna?! Hiszen az annyira emberi...
Hátrafordultam, és kilépdeltem a fák és a bokrok takarásából. A barlang szájából apró fényecske világította az erdőnek ezt a részét,  arra kényszerítve, hogy döntsek.
 - Ha megmondom visszamész végre?! - Keith utánam inult, majd megállt szembe velem, háttal a barlangnak.
 - Talán. - óvatosan bólintottam, de Ő csak elhúzta a száját. - Akkor? Hogy hívják a főnökötöket?
Keith alig láthatóan átnézett a válla fölött.
 - Aiko. Most már visszamész? - Sejthettem volna. És sejtettem is, valahogy túlságosan nem kavart föl a dolog. Vagy talán mégis. A gyomrom hatalmasat fordult, de nem szóltam egy szót sem.
Hátat fordítottam az ezüst hajúnak, és az erdő fái felé kezdtem ismét az utamat.
 - Mit csinálsz? - meglepetten álltam meg. Ennyire nem egyértelmű? Elmegyek...
Visszanéztem rá.
 - Visszamegyek az Alfeába?! - Keith összehúzta a szemöldökét, ajkát pedig egyetlen vékonyka vonallá sűrítette.
 - Így reggelig sem érsz oda... - fölkaptam a vizet. Hihetetlenül kezdtem ideges lenni, legfőképpen magamra, amiért voltam olyan hülye, és annyira elfárasztottam magam, hogy még átalakulni is képtelen voltam.
 - Nem én támadtam meg magam! - Keith sóhajtott egy hatalmasat és mellém lépett.
 - Gyerünk...

  Nem tudtam mióta mehetünk, de Keith egy szót sem szólt. Valahogy mindig Valeria bátyjaként tekintettem rá, de lassan rá kellett jönnöm, hogy nem tudok róla úgy beszélni, mint egy egyszerű ellenségről... jesszusom, mire nem gondolok! Megráztama  fejem és a természetet nézve belekezdtem a "Hook me up" című dalocska dúdolgatásába. Éppen a "I want to feel the rain in my hair" sornál tartottam, amikor a fakoronák fölött megpillantottam az Alfea rózsaszín tornyocskáit. Hatalmasat dobbant a szívem, mondván csak ez lett a második otthonom, és ha lehet még jobban megszaporáztam a lépteimet. Hírtelen egy gondolat villant tá az agyamon: jeszzus, az Alfeát éjszakára pajzs védi! Egy pillanatra megálltam, majd még gyorsabban, mint pár perce, szinte rohanva közeledtem az iskolámhoz. Szerencsém volt... vagy talán éppen balszerencsém?! A nyitott kapu kellős közepén ott állt a kissé morcos Faragonda és a mögötte bújdosó Ally. Nem tudtam megállni, elkuncogtam magam, és nagyot nyelve Faragondához léptem. Az igazgatónő nem szólt semmit, átnézett a vállam fölött, és nekem csak percek múlva esett le, hogy mit, illetve kit nézett: Keithet. Hírtelen hátrafordultam, de már csak a hátát láttam, amint éppen eltűnik a rengetegben.
 - Kössz... - suttogtam, és tényleg őszintén gondoltam, egy cseppnyi gúny nélkül.
Faragondára néztem: az igazgatónő elgondolkodva nézte az eseményeket, majd szó nélkül intett, mi pedig követtül Allyval.
- Egy szót sem szóltam... az igazgatónő már tudott róla... - leintettem Ally suttogását, tudtam jól, hogy soha nem köpne be. Nem. Más állt a háttérben.

Folytatjuk...