- Feladom! - hallottam kívülről egy kétségbeesett kiáltást, én pedig, magam sem tudtam miért, de kinyújtottam a kezem, majd hírtelen oldalra vágtam. A szélörvény - ahogy jött - pillanatok alatt a semmivé foszlott.
Hatalmasakat pislogtam, és nem hittem el, hogy képes voltam irányítani... szörnyen büszke voltam magamra, és már egy cseppet sem érdekelt az új autóm...

Sakura története
avagy, Medilyn leszármazottja
22. rész

 - A győztes, Sakura Tanaka! - a műsorvezető megragadta a jobbkezemet és a magasba emelte. A tömeg nagyban éljenezni kezdett, én pedig úgy éreztem magam, mint aki éppen egy boxmecsen van. Lassan körbenéztem a mosolygó embereken, és megakadt a szemem egy ponton.
A tömeg zaja kezdett halkulni a fülemben, a tekintetemmel pedig próbáltam minnél jobban az alakra öszpontosítani. Sötétkék csukját viselt, ami az arcát árnyékolta. Egy pillanatra nézett csak rám, de bennem megfagyott a vér. Jéghideg tekintete kishíján felnyársalt, de szerencsére elkapta rólam a tekintetét és eltűnt a tömegben.
Remegve tértem viszza a bamulásból, és az eddigi mosolyom lelohadt az arcomról. Kicsúsztattam a kezem a műsorvezető szorításából, és meghajolva hátrafutottam. Magam sem értettem miért, de legbelül reméltem félénkségnek veszik.

Lydia ott állt, a színpad mögött és nagyban mosolygott, de én valahogy nem voltam képes visszamosolyogni. Még mindig remegtem, amikor lehuppantam egy székre.
 - Jól vagy? - Lydy mellém húzott egy másik széket, és leült.
 - Persze...
 - Mi történt? - faggatott, én pedig nem tudtam eldönteni hogy el akarom-e mondani vagy sem.
 - Semmiség... - mosolyogni próbáltam, de lehet, vicsorgásra jobban hasonlított. - Kicsit sok volt ez az egész... hehe
 - Na ezt nem hiszem el! - guggolt le elém, kicsit olyan volt, mintha egy anyuka beszélne az 5 éves lányával. - Megnyertél egy tehetségkutatót... ezek után nem hiszem el, hogy lámpalázad van!
Na igen, teljesen elfelejtettem, hogy Lydia minden emlékemet úgy tudja, mint én magam...
 - Én csak... láttam valamit... valakit... akinek pont olyan szeme volt, mint apának! - kétségbe seve pillantottam rá, amikor eljutott a tudatomig, hogy miért is volt annyira ilyesztő ez az egész.
 - De hát édesapád...
 - Meghalt... én is tudom...

Rengeteg érzés kavarodott bennem abban a pillanatban: féltem, aggódtam, izgatott voltam, kíváncsi és talán egy nagyon kicsit dühös is. Na nem, nem a barátaimra vagy Faragonda igazgatóasszonyra... csak úgy. Kitudja kire.
Fölemeltem a fejem, és néztem ahogy az igazgatónő az asztala mögött hümmög és bólogat. Fészkelődtem egy sort a székben, sehogysem találtam a helyem... márpedig ez azért is volt vicces mert egy jó pár órát már eltöltöttem pont ebben az ülőhelyzetben.
 - Igazgatónő... - nagyot nyeltem, és szinte már én sem tudtam mit akartam mondani, de Faragonda készségesen rámemelte a tekintetét a szemüvege fölött. - Az az ember... a versenyen... apa...
 - Nem, sajnálom. - barátságosan átnyúlt az asztal fölött és megpaskolta a kezem. - Édesapád... nos, tudod ő...
 - Igen. - ne bírtam volna elviselni, ha kimondja hangosan, pedig én is tudtam: "meghalt". Végleg összeroppantam volna. - Tudom, mégis... pont olyan volt, mint apáé! Nem lehet véletlen... egyszerűen nem...
 - És nem is az. De még nincs itt az ideje. Még nem vagy fölkészülve.
 - Akkor mikor lesz itt az ideje? Jövőre? 2 év múlva? 5? 10?
 - Amikor majd összeroppanás nélkül kezelni tudod! Fáradt vagy, nézz csak magadra. - Megtettem... és igaza volt. Remegtem a fáradtságtól. - És a pletykák sem tesznek jót neked nem igaz?
Nagyot fújtam: akkorát, hogy a frufrum kishíján állva maradt.
 - Gondoltam.
 - De egyáltalán miről pletykálnak? Még azt sem tudom, hogy mi közöm van az egészhez...
Faragonda elmosolyodott.
 - Az ismeretlentől félni szoktak, márpedig te elég titokzatos vagy a számukra!
 - Titokzatos?
 - Bizony ám! Gondolj csak bele.. édesapádat elvesztetted, édesanyádról pedig még csak nem is tudnak szinte semmit... a legtöbbüknek a hugodról fogalmuk sincsen... sőt az egész hátteredről sem!
 - Írjak blogot, vagy mi?
 - Nem szükséges, a barátaid tudják ki vagy és ez a lényeg. De talán nem is ez a legfőbb ok, hanem az erőd...
Furcsán éreztem magam, valahogy semmisem passzolt. Ugyan mi a fene lenne annyira furcsa a szélben... és csak utána ébredtem rá, hogy nem a szélről van szó, hanem Lydyről. Arról a Lydyről akinek több száz éve halottnak kellene lennie és most mégis vígan nevetgél valamelyik szobában.
 - Azt hiszik, hogy halottakat tudok föltámasztani? - elmosolyodtam.. inkább gúnyosan, mint örömmel - Menő...
Faragonda furcsán nézett rám, mint aki nem tudja eldönteni le kellene-e szúrni a helytelen viselkedésért, vagy elnevesse-e magát.
 - Az erőd... jobb lenne, ha kordában tudnád tartani.
 - Kordában tudom... teljesen! Láthatta a versenyen is.
 - Láttam.  - elmosolyodott. - Büszke vagyok rád.
Kissé elpirultam, de szörnyen dagadt a májam.
 - De nem értem miért ilyen nehéz elbírni vele. Eddig simán ment, most pedig egy kis kirohanás és... bumm... szanaszét repülnek az üvegszilánkok.
 - Eddig csak egy töredékét használtad az erődnek, most kezdted el az egészet használni. Csak még nem vagy hozzászokva.
 - Értem. - bólintottam. Elég logikusnak tűnt mégis szinte kínaiul hangzott. - Ezek szerint egyenlőre ön- és közveszélyes vagyok.
 - Egy kis túlzással így is fogalmazhatunk kisasszony! - lépett be a mögöttem lévő ajtón Griselda. Htranéztem éss láss csodát: egy pár kép szanaszét tördelt keretét tartotta a kezében.
 - Hi-hi - mosolyogtam bambán, de az igazgatóhelyettes csak rosszallóan megrázta a fejét.
 - Le kellene pecsételni valamivel az ilyen pimasz tündértanulók erejét! - morgott, miközben letette az asztalra a kereteket.
 - Lepecsételni? - valahogy megjelent előttem egy hatalmas boríték amiből félig kilógok, és Griselda éppen egy pecsétet nyom rá.
 - Le bizony! - bólogatott bőszen. - És remélem a kisasszony szándékában áll megjavítani ezeket!
 - Perzse-persze! - bólogattam most én, és Faragondára néztem, aki jót mosolygott a helyzeten. - De ez a lepecsételés egész jó ötlet!
Griselda nagyot pislogott, mint aki olyat mondott, amit nem lett volna szaban.
 - A-azt nem lehet! - a hangja pár oktávval följebb szaladt.
 - Miért? Ha annyira veszéllyes, lezárhatnánk egy lakattal mondjuk a felét, addig amíg ki nem pihenem magam teljesen! - tényleg jó ötletnek tűnt, de Griselda hullasápadtá vált.
 - Eszébe se jusson a kisasszonynak! Tudja egyáltalán miket beszél?! - tanácstalanul Faragondára néztem.
 - Rosszat mondtam?
 - Nyugodjon le, Griselda. Sakura nem tudja, miért olyan baj ez.
 - De hát! - visszatért a szín az arcába és megigazította a szemüvegét.
 - Nem lehet csak úgy lezárni valaki erejét - Faragonda arca kissé gondterheltnek tűnt. - arról nem is beszélve hogy ez igaz nem írott, de szóbeli törvények is tiltják.
Nagyokat pislogtam: már semmit nem értettem... vagyis talán csak Griselda reakcióját.
 - De hát miért?
 - Nem mindenki tud lezárni erőt, csak néhány erre született személy: arról nem is beszélve, hogy csak ők tudják föloldani is azt. Márpedig ha közben történeik velük valami, soha többet nem oldható föl a varázslat.
 - Világos. - bólintottam és olyan arcot vágtam, mint aki most jött rá egy gyilkosság kulcsfontosságú lépésére. - Amúgy, mit kezdjek egy autóval? Nem lehet beváltani... ööö.. utalványra?
Faragonda nevetésben tört ki.
 - Nemhiszem, de majdcsak kitalálunk valamit! - kacsintott és pedig újból bólintottam.

  Az este olyat tettem, amit nagyon régen: elővettem apa naplóját és olvasgatni kezdtem. Lydia kapott gy vendégszobát, Lis pedig még nem ért haza az esi sétájából. Lassan lapozgattam, szinte kiévezve minden egyes vonalat. Újra olvastam a vak lány történetét és a sok-sok részletet apa fiatalkorából. Néha már úgy éreztem, mintha elsem ment volna. Annál fájdalmasabb volt a csalódás. Végül letettem az éjjeliszekrényre, vagyis csak akartam, mert ezzel a mozdulattal lelöktem egy másik könyvet. Még a levegőben sikerült elkapnom és az ölembe fektettem: egy újabb napló volt, hasonló mint az apáé. Medilyn naplója. Szinte már meg is feledkeztem róla, és szörnyen örültem, hogy megtaláltam.
Az ölembe kaptam az ütött lopott könyvecskét, és tudván, úgysem nyithatom ki, nézegetni kezdtem a külsejét. Föltűnt, hogy néhol a börkötés megsérült, így megmutatva a fa eredeti színét. A borító valaha kristályokkal lehetett díszítve... legalábbis erre következtettem az apró köralakú mélyedésekből. Addig forgattam, amíg egyszercsak kicsúszott belőle egy papírlap. Már nyúltam érte, amikor az ajtó nyikorogva kinyílt.
  - Bocsi, azt hittem már alszol. - mosolygott az ajtóban álló Lisbeth.
 - Olvastam - válaszoltam. Volt egy olyan érzésem, hogy nem lepi meg a válasz.
 - Édesapád naplóját?
 - Aha... - az éjjeliszekrény felé bökött, amin ott feküdt az említett napló.
 - És az?
 - Medilyn naplója... de kiesett belőle - kaptam a papírlap után, ami sikerrel vágta el az ujjam. Fölszisszentem. Szerencsém volt, mégcsak nem is vérzett a seb, de kellemetlen volt. Kicsit pukkadva kaptam föl a leesett cetlit, majd hason fekve megfordítottam.
 - Jesszusom! - ordítottam föl, mire Lis kishíján agyoncsapta magát egy növénnyel.
Hírtelen sokkos állapotba kerültem, és szinte nem is érzékeltem, ahogy Lis nagyban élesztget egy legyezővel. Homályos szemmel ránéztem, és az arcomon még jobban kiülhetett a döbbenet, mert Lis halálraváltan kezdett el szólongatni:
 - Saku, Saku! Sakura! Hahó! - integetett is mellé.
 - Neked... neked piros a szemed... - motyogtam, szegény pedig frászt kapott. Még jobban.
 - Igen, de bentvan a kontaklencsém, nem?
 - Nem, nem úgy értve. - Megfordítottam a papírkát. Lisbeth arca megnyúlt, majd elsötétedett.
 - Ez, honnan van?
 - Kiesett a naplóból.
 - Lehetetlen! - kapott a cetli után és maga mellé emelte a mostmár jól látható fényképet. - Nekem nem kék a hajam!

Folytatjuk...