- Neked... neked piros a szemed... - motyogtam, szegény pedig frászt kapott. Még jobban.
 - Igen, de bentvan a kontaklencsém, nem?
 - Nem, nem úgy értve. - Megfordítottam a papírkát. Lisbeth arca megnyúlt, majd elsötétedett.
 - Ez, honnan van?
 - Kiesett a naplóból.
 - Lehetetlen! - kapott a cetli után és maga mellé emelte a mostmár jól látható fényképet. - Nekem nem kék a hajam!

Sakura története
avagy, a vak leány
23. rész

  Óvatosan megráztam a fejem. Nem, nem volt kék a haja... de a szemük teljesen ugyan az volt. Egyedül talán a formájuk különbözött: Medilynnek mandulaváságú volt, még Lisé viszonylag nagy és kerek. De ugyan az az érzés kerítette az embert magába amikor a vörös szempárokba nézett.
 - Hát persze... - suttogtam hallkan, majd egyre jobban felerősítve a hangom a kezébe nyomtam a naplót. - Gyerünk, nyisd ki!
 - Hogy mi? - szegényt rendesen meglephettem, de már kíváncsi voltam, vajon igazam van-e. Márpedig, régen éreztem ennyire biztosnak magam.
 - Nyisd ki! - mondtam újra, egyre izgatottabban. Lis lassan maga felé fordította, majd kihajtotta a címlapot. Egy gyönyörű, kissé döntött gyöngybetűkkel írt történet állt ott, amit én már jól ismertem.
 - A vak leány... ez egy történet? - bólintottam, majd mellé ültem, ő pedig elkezdte felolvasni. - "Élt egyszer egy vak leány, aki gyűlölte, hogy vak. Gyűlölt minden embert aki csak létezett, kivéve egyet, a kedvesét. A fiú mindig vele volt. Egyszer a fiú megkérte a leány kezét, de a leány csak annyit mondott:
  - Ha láthatnám a világot, hozzád mennék feleségül.
Egy napon az a hír fogadta, hogy valaki hozott neki egy szempárt. A lány hihetetlenül örült, és izgatott volt, hogyan néz ki a világ. Miután levették a kötést a lány láthatta a világot, és a kedvesét is. A fiú megkérdezte:
  - Most, hogy látod a világot, hozzám jössz feleségül?
A leány a fiúra nézett, és látta, hogy szemhéja le van hunyva, és ekkor már tudta, hogy kedvese vak. Bűntudat ébredt a leány szívében és visszautasította a fiút.
A fiú csendesen könnyezett, majd pár nap múlva írt néhány sort:
"Vigyázz jól a szemedre, mert mielőtt a tieid lettek, az enyémek voltak."
Hírtelen kezdtem émelyegni, a szoba forgott körülöttem, Lisbeth hangja pedig mintha kilométerekről szállt volna hozzám. Elkaptam a karját, de nem segített, egyszerűen mintha a padló magába akart volna szippantani, és úgy tűnt ő győzött, és a testem feladta a harcot.

  Hihetetlen módon talpra érkeztem, és bár mintha az agyamat egy vékony ködfátyol borította volna, kitisztult a világ. Még mindig Lis karját szorongattam, de a helyszín megváltozott, egy erdei tisztáson álltunk. Messze egy kis házikóból szörkés füst gomolygott a ragyogóan kék ég felé, a mezőn pedig ezer színben játszottaka virágok, de még így is könnyűszerrel ki lehetett szúrni a egy az ég kékjéhez hasonlító hajtömeget.
 - Medilyn! - kiáltotta egy női hang, a kislány pedig a hang irányába fordult. Hamarosan egy apró termetű, kicsit telt assony bukkant föl valahonnan, és a lány felé futott. - Montam már, hogy ne gyere ki egyedül! Mi lesz, ha megtámadnak a vadállatok? Mág csak észre sem veszed őket!
A kislány lassan fölállt, majd egy szépen elrendezett csokrot adott át az asszonynak.
 - Ne aggódjon mama, vigyázok magamra! - mosolygott, de a szemét nem nyitotta fel. - Lehet, hogy nem látom a világot, de érzem. Ahogy a virágok illatát is! - az asszony a csokorra nézett, majd megenyhülve vissza a kislányra.
 - Az illatuk alapján különbözteted meg őket? - a lányka bólintott.
 - Aminek jó illata van, az biztosan szép is! A mamának például friss menta és eső illata van! - ugrállt arrébb egy kicsit. - Ha kihívom Daceyt, akkor maradhatok még egy kicsit? Ő majd vigyáz rám!
 - Persze aranyom... de sötétedésig gyertek haza. - az asszonyság lassan köddé vállt, én pedig ösztönösen utána kaptam, de Lis megfogta a kezem, majd mikor ránéztem, halványan megrázta a fejét.
 - Medy! - egy kisfiú futott a lány felé, és nem sokkal előtte megállt. - Ezt neked csináltam! - adott át neki egy virágkoszorút, amit a kékhajú örömmel fel is tett a fejére.
 - Jácint? Nagyon finom illata van, köszönöm! - mosolygott, a fiúval együtt. Dacey lehajolt, majd leszakított egy liliomot, és Medy kezébe nyomta.
 - Megígérted, hogyha nagyok leszünk, a felségem leszel! - mosolygott kissé önelégülten, de túl aranyos volt ahhoz, hogy bárki komolyanvegye.
 - Mondtam már, hogy előtte a világot szeretném látni! - fújta föl a pofiját a kislány, de elnevette magát. Lehetetlent kívánt, és tudta jól.
Lassan megint elhomályosodott a világ, és egy kevésbé idilli jelenet váltotta föl. A két gyermek már egy kicsit idősebb elhetett, nem sokkal, csupán pár évvel. Esős, borult nap volt, az égen hang nélkül cikáztak a villámok. Medy egy kis fonott koszorút tartott maga mellett, amikor egy leginkább medve nagyságú bestia nekitámadott. A kislány hátraesett, a kosárkába gyűjtött virág pedig kiszóródott. Láthatóan beütötte a fejét az eséskor, de seb nem látszott. A szörnyeteg ismét a kislány felé kapott, de valaki az útját álta egy fadarabbal, ami hangos csattanással megadta magát és kettétört.
 - Dacey! - kiálott a kislány, majd elkapta a fiú bokáját. Medy kinyújtotta a kezét, majd egy fehér gömböt küldött a bestia felé, ami köddévált.
 - Megvagy, Medy? - a kislány sírdogálva bólintott, érezte hogy valami nincs rendben.
Ismét elmosódott a kép, és én megdöbbenve vártam, hogy kitisztuljon, de nem tette. Tudtam jól, hogy a Dacey nevű kisfiú súlyosan megsérült, de nem tudtam mi következik. Lisre néztem, de ő nem viszonozta a pillantást, előre nézett, én pedig követtem a tekintetét. Egy 11-12 év körüli vörös szemű, kék hajú kislány emléke lebegett előttünk. Apró lábain nem viselt semmit, bal karján pici kosárt, a fején pedig virágos szalmakalapot vislet. Virágmintás nyáriruhája lassan fodrozódott, mintha a szél fújta volna.
 - Én te vagyok... - Lisre néztem, majd magamra. Mi is újra 12 év körüliek voltunk, bár a ruháink nem változtak. - Te pedig én... - Lis lassan bólinott, majd rám nézve előrébb sétált. Ha valóban így van, tudod hogy folytatódik a történet?
Meglepődtem. Persze, hiszen mindannyiunk olvasta a történetet. A fiú meggyógyul, Medy megkapja a szemét, de elutasítja. Lis kedvesen elmosolyodott, majd bólintva előrenyújtotta a kezét, és elhúzta egy helyről a ködöt.
Egy apró fából épített szobácskában voltunk, talán egy előszobában. Medy egy ágy széle mellett sírdogált.
 - Medy... hozznál nekem egy pohár vizet? - Dacey az ágyon betakarva gyengén mosolygott a kislányra. Medy azon nyomban talpra pattant. - Ha látnád a világot, hozzám jönnél?
 - Buta, hát persze! - szipogott, majd kirohant hogy keressen egy poharat, meg némi vizet. Poharat sikerült találnia az egyik asztalon, és szerencséjére víz is volt az egyik vödörben. Visszaszaladt a szobába, de már késő volt. Az ágy mellett halkan sírdogállt egy nő, mellette a már láttott asszonnyal. Medy igaz nem látta mi történt, de érezte: érezte a világot amiben él, a körülöttük lévők fájdalmát. A pohár víz lassan kicsúszott a kezéből, a két asszony pedig csak akkor figylet fel a jövevényre.
 - Medy! - a kislány az ágyhoz futott, és sírni kezdett. Az egyik asszony lassan átölelte, majd két sírásroham közben suttogva folytatta - Azt kérte, hogy az ő szemével láthasd a világot. Van egy ősi főzet, amivel ez lehetséges....
A kép elhomályosult, Lis visszacsukta rá a ködfelhőt. Összeszorult szívvel, és könnyekkel küszködve tudatosult bennem, hogy nem most történik az egész.
 - Akkor a szemed... a szemünk... Decayé. - Medy szomorúan mosolyogva bólintott.
 - Igen. A szem, amit olyan keservesen próbálsz elrejteni, egy szörnyen bátor emberé volt.
Lis kissé meglepődve kapott az arcához. Furcsa hullám haladt végig az egész ködön, kissé mintha kifehérítette volna, az eddigi piszkosfehér bolytokat.
 - Megértettem. - Lis elmosolyodott. Az jó ha ő érti, de én nem értettem. Bár nem számított hogy velem mi van. És nem is bántam. Akkor Lisbethen volt a sor, hogy helyretegye magát. Medy is elmosolyodott, majd legnagyobb meglepetésemre rámnézett, és a mosolya még szélesebb lett.
 - Mintha Ryot látnám! Ne feledd amit ígértél! - bólintottam, bár nem tudtam pontosan mire gondol. A kősárkánynak tett ígéretre? Medy visszafordult Lis felé, aki visszanyerte a korát, és átnyújtott neki egy kókadt Liliomot. Lis felé nyújt, majd mikor elérte, a Liliom visszanyerte életerejét és még szebben ragyogott, mint valaha... talán eg ykicsit túl fényesen is. A fény szinte már bántotta szemem, így inkább becsuktam.

  Újra az ágyon ültünk. Lisre néztem, aki lassan kinyitotta a szemét. Vörös volt. Elmosolyodott, majd a naplóra nézett. Kinyiva feküdt az ölében, két teljesen üres lappal. Lis lapozott még párat, de azok is ugynatcsak üresek voltak. Lassan becsukta.
 - Emlék?
 - Valami olyasmi... - bólinott. - Mond csak. Megtarthatnám?
 - Persze - mosolyogtam - bár igazából ez csak másolat...
 - Nem baj. Azért köszönöm! - nagy lenülettel átdobta az ágyára, ahol szépen a elrendezett takaró között ért földet. Ugyan azzal a lendülettel egy energiahullám szaladt végig a szobán, a falhoz csapva az összes párnám, és a kisebb tárgyakat.
 - Bocs - Lis fájdalmasan elmosolyodott. - Még nem szoktam meg Medilyn erejét...
 - Semmi baj! - nevettem, amjd fölvettem egy párnát a földről és a helyére tettem. Lis is lehajolt, majd a helyére igazított egy párat, majd jöttek a messzebb lévők. Igazából az én térfelemen szinte meg sem látszott, az övén annál inkább, úgyhogy inkább ott pakolászunk, amikor is a kezembe akadt egy jól ismert tárgy, Lisbeth kontaklencséje. Átnyújtottam. Egy ideig csak tanácstalanul nézte, majd ismét mosolyra húzódott a szája, és kinyitva az egyik fiókot beletette.
 - Erre már nem lesz szükségem.
 - Soha?
 - Soha. - mosolygott, majd leült az ágyra. Egy ideig csak néztem, majd egy párnát szorongatva átballagtam hozzá, és leültem az egyik foteljébe. A falra néztem, és elgondolkodtam, az egész napon, a látottakon. SZinte még nem is láttam List ilyen vidámnak, és örültem hogy ezt a napot is megéltm. Hírtelen egy apró tárgyon megakadt a szemem.
 - Az meg mi?
 - Az? - odanyúlt és elvette. - Ez egy filmgyűjtő. Kicsit olyan mint a fölsi DVD-k, csak ezen több film fér el... akár pár milliárd is. - Leesett állal elkoboztam a terméket. - Talán van néhány földi film is rajta.
Izgatottan nézegettem a micsidát, majd tanácstalanul a szobatársamra néztem.
 - Éss... hogyna kell bekapcsolni? - Lis elnevette magát, és megnyomott egy gombot, mire a készülék kettő leginkább bukósisakra hasonlító valamivé alakult.
 - Ha ezeket fölveszed, sokkal jobb minöségű képet kapsz, mint modnjuk egy HD-s tévén.
 - De menő! - fölkaptam az egyik vackot majd csodálkozva nézegettem a dolgokat.
 - Választhatod azt, hogy a mesélő szemszögét szeretnéd, esetleg egy szereplőjét... itt pedig a filmek listája van.. - mutogatta a dolgokat.
Végül valami komédiára esett a választás, és a nevetések között hamar eltelt a nap hátra lévő része, én pedig nem is sejtettem, hogy milyen közel van a végkifejlet.

Folytatjuk...