Sakura története 3.
avagy, az interjúalany
OVA

 - Oké, akkor egy utolsó kérdést, jó? - az előttem ülő bólintott. - Mik a jövőbeli terveid?
 - Hmm... - láttam rajta, hogy elgondolkodik. - Azt hiszem orvos szeretnék lenni, vagy ápolónő.
 - Komolyan? - mosolyogva bólintott, és előrébb csúszott a fotelemben. - Végülis az eszed megvan hozzá! - kacsintottam. Lis elnevette magát.
 - Köszi. Amúgy - az előttem lévő összefirkált lapra mutatott. - ez minek is kell?
 - Ó, tudod Faragonda megkért, hogy készítsek minden barátommal egy-egy interjút, és a legjobbakat beleteszi a következő hónaptól megjelenő iskolaújságba.
 - Értem. - bólintott még mindig mosolyogva. Bár ez a mosoly legalább olyannak tűnt nekem, mint amikor az ovónő mosolyog egy kisgyerekre. Brr...
 - Akkor készen is van! - tűztem össze a lapokat. - Te, Rosyne, Bess, Amy, Lydia, Renée, Hope, Jasmy, Ally... mindenki megvan!
Lelkesedtem, és hatalmasat pördültem a tengelyem körül. Lis csak nevetett, majd a térdére támaszkodva nézni kezdte, ahogy a jegyzeteket elhelyezem az asztalon.
 - Keithel nem csinálsz? - hírtelen fagyott meg benne még a vér is. - Alig tudunk róla bármit is... még te is! - szólt közbe, mikor látta a tiltakozásom. - Amúgy meg eléggé népszerű lett az utóbbi időkben...
 - Ravasz, de nem fog működni! - kötöttem az orrára, de Lisbeth továbbra is féloldalasan vigyorgott, és a vörös szemeit rámfüggesztette. - Eszem ágában sincs!
 - Hát, te tudod... akkor majd más. Mondjuk ott van a fülöttünk lévő osztályból az a szőke lány... ó, hogy is hívják? Ánya? - az arcomat elöntötte a vörös szín, a fülem pedig kishíján füstölgött.
 - Oké, megértettem! - idegesen csaptam össze a papírkáimat az asztalon, és egy üresért nyúltam. - Megcsinálom azt az átkozott interjút!
Vagy legalábbis próbáltam meggyőzni magam arról, hogy ez a kötelességem, ha már maga az igazgatónő kért meg rá. A tanévnek már vége volt, a diákok itt-ott mászkáltak már csak, és azok is általában nagy bőröndökkel. Nekem pedig még csak ötletem sem volt, hol kezdjem keresni az interjúalanyom. Végigszánkáztam a folyosókat, az ebédlőt, az udvart és még Faragondához is benéztem. De semmi. Végül aztán utolsó mentsvárként bekukkantottam a könyvtárba, ahol végre megláttam. Éppen egy jópárkilós könvet nézegetett, és olyna könynen tartotta, mint más a magazinokat. Ami pedig a legjobban zavart, hogy egy tucat lány nézte az egyik könyvespolc mögül, miközben kacarásztak... végül aztán felkötöttem a gatyám, és füstölgő fejjel oldabaktattam.
 - Szia... - ennyit a bátorságról, a hangom úgy remegett mint a nyárfalevél. És az sem segített sokat, hogy rámnézett a könyv fölül. - Kérhetnék egy kis segítséget? - Keith összezárta a könyvet és visszatette a helyére.
 - Hallgatlak. - mondta az érzelemmentes hangján, majd szembe fordult felem, én pedig már paradicsom vörös fejjel húzogattam a fölsőm nyakát.
 - Tudod... a jövő hónaptól megjelenik az iskolaújság és én.. izé, az igazgatóasszony megkért, hogy csináljak egy interjút veled. - zagyváltam, de látszólag nem zavarta. - Arra gondoltam, hogy megcsinálhatnánk most... persze csak ha jó... - próbáltam mosolyogni, de képtelen voltam a szemébe nézni, és a mögöttem ülő dühösen könyvtárosnő sem segített.
 - Csss! Kérlek, ez egy könyvtár! - mutogatott, majd elkezdett kitessékelni minket. Már csak azon kaptam magam, hogy kint állok a folyosón Keithel együtt.
 - Ha nincs más dolgod, mondjuk leülhetnénk az étkezőben... - próbálkoztam, keith pedig minden reakció nélkül elindult az ebédlő felé, én pedig csak fáziskieséssel indultam utána. Alig hogy beértem, leült az asztal egyik oldalára, én pedig befurakodtam vele szemben. Előkaptam a kis papírkámat és a tollamat, majd lelkendezve nekiestem az alap kérdéseknek.
 - Nos, akkor kezdjük is. Hogy hívnak? - pillantottam föl, de Keith csak unottan az ablakon bámult ki. - Keith, azt kérdeztem mi a neved? - érdeklődve pillantott rám.
 - Most mondtad ki.
 - Jó, de egy interjúnál azt is el kell mondanod, amit már tudok. Szóval, mégegyszer. Mi a teljes neved? - sóhajtott, majd előre fordult, és az asztalra támaszkodva rám nézett.
 - Keith Maloni... - lefirkantottam, majd ismét fölnéztem. Aztán szívrohamot kaptam. A fene gondolta, hogy ilyen közel hajol!
 - O-oké! - mosolyogtam bambán. - Akkor a következő. Hol születtél?
 - Ki tudja... - meglepődve pislogtam.
 - Nem tudod hol születtél? - nem válaszolt. - Ó, értem. menjünk tovább. Tudnál mesélni a családodról. Hogy hívják óket, mit csinálnak?
 - Sinia és Leonid... mindketten meghaltak. - tényleg egyre kényelmetlenebbül éreztem magam, és próbáltam egyre jobban az asztal alá csúszni.
 - Sajnálom... - megint nem válaszolt.
 - Kedvenc ételed?
 - Gőzgombóc. - megint meglepődtem... hogy is mondjam.. különlegesebbre számítottam? Valami leírhatatlan nevű, távoli bolygó specialitására... talán.
 - Oké... kedvenc színed? - most ő sóhajtott... ha Aydal beszélnék, tuti végighülyüné az egészet, és azt mondaná, hogy a pink... persze Ayd és Keith és és föld....
 - Fekete. - elakadtam... nem volt több értelmes kérdésem, úgyhogy még nagyobb zavaromban a papírokat kezdtem el randezgetni, mire kicsusszant köülük valami. Lehajoltam, hogy fölvegyem, de Keith gyorsabb volt. Egy ideig nézegette a fehér borítékot, majd átnyújtotta, én pedig kinyitottam. Egy levélszerűség volt benne, sima nyomtatványpapíron. Lis írta, és összefoglalva arról szólt, hogy néhányan megkeresték az interjúval kapcsolatban, és itt vannak az osztálytársak kérdései... akis!... pedig még akkor nem is tudhatta, hogy elvállaom!
Nagyot sóhajtottam, és kiemeltem egy cetlit belőle. Valami Oli írta, és egy kérdést tartalmazott.
 - Akkor válaszolnál néhány kérdésre még? - nem néztem föl, de volt egy olyan érzésem, hogy úgysem kapnék reakciót. - Oli kérdezi, hogy miért hagytad ott a Vörösforrást. - mostmár fölnéztem. Igazából engem is érdekelt a kérdés. Szép volt Oli!
 - Untam. - pff... nem engedi bőrér az biztos...
 - Ööö.. oké. Következő - elővettem egy másik lapocskát. Talán egy füzetből téphették ki a alpot, amire aztán firkantották a kérdést. - Mira kérdezi, hogy mik a jövőbeli terveid, van-e olyan foglalkozás amit szívesen csinálnál. - ismét fölnéztem, Keith pedig egyenesen a szemembe... a paradicsompirosodás persze elkapott, szóval megpróbáltam a papírt tanulmányozni, hátha válaszol... de csak nem tette, szóval úgy döntöttem, inkább húzok másikat.
 - Nem tervezek előre. - fölnéztem. Szerencsére ő már megint oldalra nézett, ki az ablakon.
 - Értem. Akkor az utolsó... - nagyon ráztam a borítékon, ami jópár kérdést még tartalmazott.. hűha, tényleg népszerű! Találomra kihúztam egyet. - Ánya - pff... gondoltam - kérdezi, hogy milyen a nőideálod. - amint kimondtam a kérdést mégjobban vörös lettem... el fog zsibbadni a lábam, ha ennyi vér a fejembe tódul! Hülye Ánya!
Keith fölhúzta az egyik szemöldökét, és szóra nyitotta a száját, de én fogtam a cuccaimat, fölpattantam, majd egy gyors meghajolás után otthagytam. Végigrohantam a folyosókon, fel a szobámba, ahol nagy durral vágódtam be az ajtón, majd le az ágymara.
 - Na, hogy ment? - nézett rám Lis, én pedig odadobtam neki az utolsó kérdést, majd pipacsvörösen a párnát az arcomhoz szorítva néztem rá, de ő csak nevetett. Szóval tudta! - Bocs...
 - Áruló! - pukkadtam, de tudta jól, hogy csak játszok. Véül odaült mellém, és együtt néztük tovább az egyik kedvenc sorozatát.

  Másnap reggel elég baljósan ébredtem. Kimentem a fürdőbe, megmostam a hajam és a törülközőból turbánt csináltam rá. A számba vettem a fogkefém és beleléptem a paucsomba. A szokásos pizsi volt még rajtam: hosszúzokni, rövidnadrág és kinyúlt ing. Mégis úgy szerettem. Rosyne vidáman szökkenve jött elém, és egy borítékot tartott.
 - Neked címezték. - átvettem, és félkómásan visszamásztam a szobámba. Leültem az ágyra, és kibontottam. Belenéztem, és kis cetlik voltak benne.. a tegnapi kérdéses boríték! Hát persze... otthagytam siettembe. Egy vízcsepp gördült le a halántékomon, mind képileg, mind igazából. Aztán volt még benne egy sárgásabb lap is. Kiemeltem, és széthajtottam. Erőteljes írással egy kérdés volt ráírva: "Mit gondolsz?" Letettem a papírt az ágyra, és a borítékot a kukába hajítottam, amikor észrevettem Lis éjeliszekrényénél Ánya kérdését. Elvettem, elolvastam. És akkor döbbentem rá, hogy mi t jelent az az egy sárga papírra írt mondat. Eszembe jutott, hogy tegnap hogy rohantam el, a kérdés, minden... és az a tökkelütött még válaszolt is... mégha nem is egyenesen is, de válaszolt. Elvörösödtem. Miért kell mindig zavarba hoznia?!
  Természetesen később az ebédlőben majdnem lekéstem a reggelit, de csak befurakodtam még Lis és Jasmy közé. Már a második pirítóst ettem, amikor megbökött Lis.
 - Jobbra... - oda néztem. Keith Ánya társaságában ült, Ánya pedig nagyban nézte a könyvet amit Keith olvasott. Aztán egy pillanatra felemelte a tekintetét és rám nézett, majd győzelemittasan elmosolyodott. Bár... lehet hogy csak én képzeltem, mégis kishíján fölrobbant a fejem a vörössögétől. Végül Rosyne a homlokomhoz nyomta a hideg teáskanalát, ami legalább lehútött, de addigra már sikerült az egész asztal figyelmét magamra fordítanom, és elindítanom a pletykát... szuper! Tuti direkt csinálta!