Sakura története
avagy, Boszorkánylélek
25. rész

  Másnap reggel ismét 6-kor ébrettem, ami azért is volt furcsa, mert már egy jó ideje nyugton aludtam. Talán attól a ponttól, amikor Lydy megkerült. De aznap aggódtam. A lekemet egy furcsa érzés mardosta, mint egy erő ami a Sötét erdő felől érkezett. Fölkászálódtam az ágyról, és rendbetettem az éjjeli szekrényem. A telefonomra néztem és kikapcsoltam az ébresztőt. Nézegettem még egy ideig és azon gondolkodtam, hogy a tegnapi nap folyamán ismét két számmal terheltem a memóriáját. De akkor reggel, még csak nem is sejtettem, milyen szerencsés vagyok azokkal a számokkal.
  Reggelihez még korán volt, úgyhogy inkább előkotortam egy háromnegyedes sötétkék nadrágot, egy lila tunikát és egy szandált, a hajamat pedig lófarokba fogtam majdnem a fejem tetején. Megmostam a fogam, még le is zuhanyoztam, de az az átkozott félelemérzet csak ott bújkált a lelkem méllyén. A többiek még aludtak, Lis is. Végül ötlet hiányában kimentem az udvarra, hogy sétáljak egyet a friss hajnali levegőn. Tettem egy jó pár kört, majd elindultam egyenesen a fővonalon a kapu irányába. Magam sem tudtam miért. Messze az erdő felől hangos károgás jött és egy csapat varjúszerű lény kíséretében, aminek köszönhetően minden ablakban felizott a lámpa fénye, és egy-két álmos buksi jelent meg. Na persze az álmosság addig tartott, amíg a lényeket észre nem vették. Utána a pánik következett.
  Én csak álltam és néztem. Addigra már megértettem az egészet, és azt, hogy bármi történjen én nekem eszem ágában sincs beengedni azokat a vackokat. Az túlzás, hogy nem remegtem, de jobb állapotban voltam, mint az iskola tanulóinak legalább hetven százaléka. A másik dolog ami az eszembe jutott, hogy szólni kell az igazgatónőnek. Csak ám ketté sem szakadhattam.
  A lények csak jöttek és jöttek, megállíthatatlanul.
 - Jólvan, legyen! - tört ki belőlem, és egy szépen irányzott zöld színű gömbel eltüntettem az egyiket, majd a másikat és egy harmadikat is. Csak ám ezek nem 5-en, hanem legalább 10-szer annyian voltak! Hallottam magam mögül Lis meglepődött kiáltását, egy cipő halk puffanását, ahogy mellém ér. Odanéztem.
 - A többiek? - Lis hátrafelé bökött a kezével, ahol egy csapat tündérré változott lány repült felénk. Én csak bólintottam és azzal a mozdulattal magamra varázsoltam azt a szörnyűséges rózsaszín kinézetet. - Lis! Nem tudsz feléjük küldeni - tudom is én - valami hullámot, hogy megijedjenek? Nem tűnnek túl okosnak...
 - Nem. - Lis mozdulatlan maradt, egyedül a szája mozgott az ordítást követően. Akkora zajt csaptak a szörnyek, hogy nem hallottuk volna másként egymást. - Túl messze vannak, és túl sokan. Mire odaérne, teljesen elvesztené az erejét.
Csak sóhajtottam és vártam valami elfogadható ötlet után. De persze ilyenkor hagyott cserben a saját agyam. Nem tudta mást tenni, csak várni, és egyesével lövöldözni a lényeket. Ha szélörvényt használtam volna, akkor csak a kaput romboltam volna le, elsőbséget adva a földön közlekedő lényeknek. Mert abban biztos voltam, hogy ez csak egy "kedves" figyelmeztetés.
 - Sakura! - repült mellém Rosyne furcsán csillogó szemmel. - Mit szólsz egy hóviharhoz? - jó ötletnek tűnt, úgyhogy elkapva a szőke kezét a magasba repültem. A két kezem között egy apró gömb jelent meg, ami kinyújtva hosszú csóvaként lövlet a szörnysereg közepébe. Rosyne a csóva kiinduló helyzete fölé és alá tette a kezét, mire az örvény zöldes színe egyre lilásabb és halványabb lett. A csillogás helyett pedig néhol egy-egy halvány hópehely kapott helyet. De a terv bevált. Márha tervnek lehet nevezni egy spontán harcimodort. A szörny csapat eleje kámforrá vált, a vége pedig ijedten fordult meg és repült vissza.
  Egy pillanatra megkönnyebbültem, bár sejtettem, hogy a nehez még csak most jön. Vissza néztem a földre, ahol egy üvegbúra alatt állt a cspat másik három tagja, mellettük pedig a frissen érkezett igazgatónő és néhány lelkesebb tanuló kíséretével. Rosynera néztem, aki óvatosan bólintott és leszállt a földre. Én is pont úgy tettem. Amy lassan leengedte a pajzsot.
 - Igazgató nő! - Faragonda felé fordultam. - Hívjunk segítséget! Ennyien nem leszünk elegen! - néztem mögé, ahol bár állt egy jópár tanár és diák, nevetségesnek tűnt az én elképzelt seregemmel szemben.
 - Már szóltam egy pár szövetségesnek. - mosolygott rám megnyugtatóan, majd a vállamra tette a kezét. - Euphrosyne, Sakura. Szép munka volt. - hangosat fújtam, de Rosyne csak vidáman szökkelt egyet. Láthatóan élvezte.
  A nap már lassan teljesen fölkelt, és egyre világosabbá vált a helyzet. Aztán hírtelen egy hatalmas lény jelent meg az erdő fölött. Nem lehetett rendesen látni, csak a sziluettjét, de így is meg tudta állapítani az ember, hogy tényleg nagy. És felénk tartott. Faragondára néztem, de ő csak továbbra is mosolyogtt, pedig a lény egyre közelebb jött. Még közelebb, annyira hogy már a színeit is ki tudtuk venni. És valaki ült a hátán. Egy nő. Nem, nem akárki, hanem az én frissen megismert boszorkány ismerősöm!
 - Jasmy! - kiáltottam, ő pedig mosolyogva lecsusszant madárnak tűnő lény hátáról. - Remélem tudod, hogy a szívroham kerülget... - az említett elmosolyodott, majd megölelt.
 - Jöttem segíteni! - a többiekre nézett, és visáman intett nekik.
 - De honnan tudtad meg? - jött az első értelmes kérdés. - A felhőtorony jó messze van... - Amy arcán rémület suhant át, és Rosyne mögé bújt.
 - Nem jól van beállítva a telefonod... gondolom. - válaszolt. - Fölhívtalak nem rég, és magától fölvehette, de nem voltál a szobában. Ileltve senki nem volt ott. Úgyhogy az ablakból láttam a szörnyeket, és gondoltam Mangoval ide jüvünk! - mosolyogott, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról lett volna szó, de nekem csak az a bizonyos vízcsepp jelent meg a halántékomnál. Kellett nekem "szuper menő, divatos, csúcstechnológiás telefon". Erre tessék, a hívást nem bírom rendesen fogadni...
 - Jasmy, hagymutassam be a barátnőimet. Lisbeth - mutattam az említettre, ő pedig intett. - Bessie, Euphrosyne és a mögötte bújkáló Amy.
Jasmy oldalra dőlt, hogy láthassa a bújkáló lányt.
 - Hello! - intett vidáman.
 - Lányok, ő itt Jasmy, egy jóboszi! - mosolyogtam mint azokban az átkozott kvízműsorokban szokta a műsorvezető, hogy nyomatékot adjon a mondandójának. - Ő is segíteni fog nekünk.
Lis halványan bólintott, Bess csak nézett ki a fejéből, de Rosyne vidáman előre vágódott és Jasmy kezét elkapva körbeugrált. Így kéyntelen volt Amy is előbújni, és bár még láthatóan rettegett, jót mulatott Rosyne "táncán".

  A nap lassan kezdett telni, és az én rémisztő szörnysergem sehol sem volt még. A Sötét erdő is nyugodtnak tűnt, így egy órás várakozás után mindannyian visszaváltoztunk, és reggeliztünk valamicskét. Hiszen éhesen még harcolni sem lehet. Jasmy és Rosnye megtalálták a saját témájukat a kisállatok formájában, Lydia Faragonda igazgatónővel tárgyalt még mindig én, Amy és Lis pedig biztosítottuk a védőbúrát az iskola körül. Amy nagy nehezen felhúzott egy üvegtetőt az alfea fölé, én pedig Lissel csapdákat állítottunk. Nah, nem voltak azok olyan nagy dolgok, de a lényegük abban rejlett, hogy a nem túl inteligens szörnyek majd emgpróbálnak ott bejutni, és a hangot észrevesszük még az épületen belülről is. És reménykedtünk, hogy működni fog.
  Mire végeztünk már délután lett, Amy pedig szinte holtsápadt lett a túl sok erő elpazarlásától. Levittük az iskolanővérhez, aki adott neki némi gyógyszert, amitől nemsokára ismét visszatért a szín az arcába. Liszel együtt elmentek ebédelni, de belém egy harapás kaja nem fért volna. A gyomrom görcsösen szorongatta magát, én pedig idióta módján az erkélyünkről bámutlam a Sötét erdőt. Nem mintha így többet láttam volna, mint ha a földszinten ülök, de legalább olyan érzésem volttőle, hogy fölkészültem. Már nem emlékszem medig álltam ott a semmit bámulva, amikor elkezdődött. A Sötét erdő fái meg-meg dőltek itt-ott, a távolból pedig hangos dörgések hallatszottak. A szörnyek lépteinek hangja. A fák közül volt ahol egy nagy adag madár repült el ijedten, de én csak ellöktem magam a korláttól és átváltozva fölügrottam rá, majd még följebb, a levegőbe. A terepszemle nem volt rossz ötlet. Két oldalt hosszú sorban kígyóztak a behemót nagyságú trollra hasonlító lények (csak ezek teljesen feketék voltak), középen egy sor óriáspókra emlékeztető lények szelték az erdőt, az égen hatalmas varjú módjára repültek mások, leghátul pedig mintha egy trónt alakítottak volna ki. A fekete kőből kifaragott szék egy talpazaton állt, amit néhány összeolvadt szörny vitt a hátán. A lábát fekete rózsa tekerte körbe, és az egyik oldalt fölért a háttámláig is. Néhol mintha egy-egy koponyát is láttam volna, de azt már lehet, hogy csak a képzeletem tette hozzá. Rajta egy kissé másabb árnyalatú, de ugyan olyan sötét csukját viselő nő ült. Mert hogy nő volt, az biztos, bár az arcát nem láttam. Túl sötéten tartotta a kapucni. A karfán egy másik nő ült, de ő már rég levette a fejfedőt - vagy rajta sem volt soha. Halványfehér hajtincsei ugyan úgy voltak felkötve lófarokban, ahogy lenni szokott. Még a kékes hajvégei is látszottak, a szeme pedig iylesztően csillogott. Mégis, engem a trónon ülő nő kötött le. Mit nem adtam volna, ha egy pillanatra megláthatom, hogy ki az. Még akkor is, ha nem is ismerem.
  Belenyúltam az óvegbűra egyik csapdájába, ami hangos sípolás közepette felkeltette a szunnyadó Alfeai haderőt. Nem telt pár percbe, és a tanulók tanáraikkal együtt az udvarra vándoroltak, én pedig Faragonda mellé repültem, aki ugyancsak kiszúrta trónon büszkén ülő alakot.
 - Igazgatónő. - suttogtam. - Tetszik tudni ki az?
 - Nem. - szólalt meg komolyan, én pedig egy pillanatra megijedtem. Nem szerettem amikor komoly. A komolysága azt jelentette, hogy tényleg baj van.
  Az üvegbúra lassan repedezett, végül a repülő szörnyeknek sikerült áttörniük, bár voltak lelkes céllövészek akik lekapták őket. Valeria felé néztem, aki mosolyogva törte be éppen a főkaput... egyetlen egy kézzel. Lassan kecsesen elindult felénk. Én pedig ugyan azt tettem, ha lomhábban és fele olyan nőiesen sem, de felé indultam, még végül félúton mindketten megálltunk. Az udvaron egy pillanatra csend lett, még a szörnyek is mintha lehalkultak volna, de annyi is volt. Tovább bombázták az iskolánk maradt védőburkát. A tanárok egy pillanatra ránknéztek, de nem jutott idejük tovább bámulni, mert minden szabad kézre szükség volt. Én csak előre néztem, olyan utálattal, mint még soha.
 - Újból találkoztunk... tündérke! - mosolyodott el gúnyosan, és a földre dobta a csukját. Csak útba lett volna, én is tudtam.
 - Bizony ám. - mosolyogtam hasonló stílusban. - Már vártalak...

Folytatjuk...