Az üvegbúra lassan repedezett, végül a repülő szörnyeknek sikerült áttörniük, bár voltak lelkes céllövészek akik lekapták őket. Valeria felé néztem, aki mosolyogva törte be éppen a főkaput... egyetlen egy kézzel. Lassan kecsesen elindult felénk. Én pedig ugyan azt tettem, ha lomhábban és fele olyan nőiesen sem, de felé indultam, még végül félúton mindketten megálltunk. Az udvaron egy pillanatra csend lett, még a szörnyek is mintha lehalkultak volna, de annyi is volt. Tovább bombázták az iskolánk maradt védőburkát. A tanárok egy pillanatra ránknéztek, de nem jutott idejük tovább bámulni, mert minden szabad kézre szükség volt. Én csak előre néztem, olyan utálattal, mint még soha.
 - Újból találkoztunk... tündérke! - mosolyodott el gúnyosan, és a földre dobta a csukját. Csak útba lett volna, én is tudtam.
 - Bizony ám. - mosolyogtam hasonló stílusban. - Már vártalak...

Sakura története
avagy, Végső ütközet
26. rész

  A világ lassan lelassult. Legalábbis én lassított felvételként láttam, ahogy hátralép az egyik lábával és elrugaszkodik a levegőbe. Követtem, de még szinte utol sem értem, amikor egy átkozottul nagy fekete gömb telibe talált, és éreztem ahogy a levegő elsuhan mellettem. Illetve én suhanok hátra a levegőbe, amíg a tető egyik széle meg nem állította a hátam és szinte visszapattantam róla, majd lehullottam a földre, pont Rosnye mögé.
 - Saku... jól vagy? - bár fájt mindenem bólintottam, és fölkanalaztam magam. Meg sem vártam a következő kérdést, újból ellöktem magam a földtől és a levegőbe emelkedtem. Mielőtt még észbekaphatott volna, a két kezem között létrehoztam az örvényt, és nagyítottam, majd hírtelen felé küldtem. De már megint egy kézzel hárította. Ledermedtem. Még szerencsém volt, hogy a következő hátrom gömbjét relexből is ki tudtam kerülni. Ezek után már sejtettem, hogy csak játszik... sokkal erősebb lett a pár hónap alatt, amíg nem találkoztunk. Pedig én is ersődtem! Hiszen még el is akartam záratni...
  Aztán vége volt. Valeria úgy unta meg a játszadozást, hogy alig kaptam még észbe. Új dologra készült, és a két keze között egy fekete kristályszerű valami kezdett kirajzolódni. Csillogott a napfényben. Gyönyörűen és sejtelmesen.
 - Tudod mi ez? - kérdezte szinte már kedvesen. Nekem pedig elakadt a lélegzetem. Mind a kristálytól, mind a hangszínétől. - Ez egy erőelszívó kristály... gondolom iylesmiről nem tanultok az iskolában. - gúnyolódott, de már szinte fel sem vettem. - Ha ez akár csak egy picurit is hozzád az összes varázserőd elszáll. - drámai szünetet tartott. - Örökre.
A tüdőm levegőért kiáltott, és amikor sikerült résnyire nyitnom a számat, hálásan köszönte meg a beáramló oxigént. Hírtelen szaladt rajtam végig a jeges érzés, és a rettegés. Az erőm! Örökre!
  Valeria láthatólag jól mulatott, én pedig megráztam a fejem és ökölbe szorított kézzel készültem rá, hogy kikerülöm. Egy apró villanás volt csak a kristály szellemként hatolt át pont a szivem fölött. Az pedig kihagyott egy dobbanást. Újból éreztem a hideget, mintha megfagysztotta volna a szívem. Éreztem, hogy a szárnyam egy pillanat alatt eltűnik a hátamról, én pedig menthetetlenül zuhantam a föld felé ma már másodszorra. Most legalább Lis kapása lelassított a földhöz préselődéstől. Lassan föltornáztam magam ülő helyzetbe.
 - Sakura! Mi történt? - szállt le elém, és idegesen a két vállamra tette a kezét. - Kimerültél? Menj pihenj le hátul!
Én csak megráztam a fejem.
 - Vége. - Lis értetlenül nézett rám, majd a mellé érkező Amyre.
 - Minek van vége?
 - Az erőmenk. Elvette mind! - suttogtam és törökülésbe húztam a lábam. Lis bátorítóan elmosolyodott.
 - Ugyan már! Csak túl sokáig voltál átváltozva... kimerültél. Pihensz egyet, és újból a régi lesz.
 - Nem! - makacskodtam. Pedig igazából csak jól esett hallani a megnyugtató szavakat. - A kristály... magába szívta.
 - Kristály? - Amy is ugyan olyan arcot vágott, mint Lis. Mintha egy kisgyerekhez beszéltek volna, nekem pedig kezdtek gyűlni a könnyek a szememben. Hogy lehetnek ennyire értetlenek?!
 - Igen! Kristály! - nyeltem egyre nagyobbakat és már bántam, hogy lófarokban van a hajam. Így nem takarta el az arcom. - Valeria erőelszívó kristálya. - Lis tanácstalanul nézett Amyra.
 - Nyugodj meg. Nincs olyan, hogy erőelszívó kristály! - próbált nyugtatni Amy, de csak rosszabb lett. Dührohamot kaptam, és úgy pattantam fel a földről mint más a trambulinról.
 - És ha van? Talán minden varázslatot ismersz?! - estem neki, de azonnal meg is bántam. Amy megszeppent, a mögötte felénk osonkodó Rosyne pedig eldöbbent. Szörnyen ki voltam készülve. Nem tudtam mit csiniáljak. Robbanjak, vagy hagyjam ott őket. Végül az eső megoldotta. Ahogy az első hideg vízcsepp az arcomhoz ért, egy könnycsepp bukkant ki a szememből, és végigfolyt az arcomon. Hírtelen valaki a nyakamba vágódott, én pedig semmit sem láttam a hajától, de a Jácint illatú samponját fölismertem.
 - Rosnye... - suttogtam, de ő csak továbbra is szorongatott. Aztán megéreztem, hogy ő is sír. Visszaöleltem, majs arrébb toltam magamtól és letöröltem azt az átkozott könnycseppet.
 - Ne aggódj, tudjuk, hogy nagy rajtad a nyomás. - suttugta könnyes szemmel. Szörnyen bűntudatom lett. - És nem haragszunk, csak kérlek ne sírj! - szipogott. Nem bírtam tovább nézni az arcát. Annak az embernek az arcát, aki minden érdek nélül én értem sír.
 - Köszönöm. - suttogtam olyan halkan, hogy az már szinte csak tátogás volt. Még mindig szégyenkezve fölpillantottam, ahol egy mosolygó Rosnye fogadott. Elnéztem a válla mellett. Lis is mosolygott, igaz halványabban mint Rosnye fültől-fülig vigyora, de mosolygott. Ami kissé oldalra döntötte a fejét és rámkacsintott, Bess pedig V-t formázott a mutató és középujjával.
Nem messze mellőlem lépések jöttek, úgyhogy a hang irányába fordultam. Jasmy msolyogva intett felém, és kissé aggódóval állt meg előttem.
 - Saku... - kezdett bele, de félbeszakítottam.
 - Minden rendben! - mosolyogtam. Már nem érdekelt az sme, hogy soha többé nem lehetek tündér. Olyan barátaim voltak, akik annál sokkal többet jelentettek nekem.
Hátrébb léptem egy lépést, majd hírtelen derékszögben meghajoltam.
 - Bocsánatot kérek! - mosóndtam hangosan, majd felegyenesedtem. - Többet nem fordul elő!
 - Azért nem fogjuk bánni, elhiheted. - Támaszkodott Rosnye vállának Amy nevetgélve. Én is elmosolyodtam. Olyan Rosnye féle egész arcot beterítő mosollyal.
  Az egész testemen furcsa borzongás szaladt végig, és egy szörnyen erős fény, minek következtében behunytam a szemem. Mire csillapodni kezdett a tunikámon egy lila közepű ezüst színű bross jelent meg, majd ahogy jött eltűnt. Értetlenül néztem végig a többieken, akik csak helyeselve bólintottak.
 - Ömm... - kezdtem bele. - Szép meg minden... de mi ez? - húztam föl az egyik szemöldököm, mire a lányok kiakadva nevetgéltek.
 - Ez a Charmix! - Jasmy felé fordultam. Na szép! Egy boszorkány oktat ki a tündér dolgokról. - Ez az első megszerezhető átváltozás, ami erősebbé tesz!
 - Ó! - nyúltam a bross helyére. - Átváltozás? De az erőm... - hírtelen fölfogtam. - Istenem megkkora idióta vagyok! - kaptam a fejemhez a lányok pedig megint egyetértően bólintottak. Na jó, Amy kivételével aki éppen egy repülő szörnyet lövöldözött.
 - Bizoy ám!
 - Kössz. - nevettem, majd Valeriát kezdtem el kutatni az égen. - Szerintetek ő tudta, hogy csak átverés. - Jasmy bólintott.
 - Az első szabályok között van amit megtanítanak nekünk. Mármint az, hogy az erő a tulajdonosához tartozik, elvenni nem lehet.
 - De akkor velem mi történt? - megrántotta a vállát.
 - Kimerültség... esetleg csak simán elhitted, hogy elveszik.
 - Ó! - megint nem jött ki értelmes dolog a számon. - De azért ezzel meglephetem, ugye?
Érdeklődve néztek rám.
 - Jasmy! Mangóval föl tudnál vinni a tetőre? - bólintott. Láttam, hogy messzebb Faragonda elégedetten bólintott, majd újból a behemót szörnyel kezdett foglalkozni. Ökölbe szorrítottam a kezem és nagy levegővétellel a vállamhoz húztam.
 - Akkor mi megyünk is a dolgunkra!
 - Rendben! Mindent bele! - mosolyogtam rájuk, majd felugrottam az óriásmadár hátára, aki egyenesen Valeriához repített a tetőre. A fehér hajú boszi éppen a körmével pöckölgetett egy apró fekete csillámot, amikor a csizmám koppanása eljutott hozzá. Szinte érdektelenül állt föl.
 - Megtudhatnám, hogy varázserő nélkül mihez akarsz kezdeni? - mosolygott gúnyosan.
 - Ki a főnököd? - kérdeztem vissza, és egy pillanatra mintha meglepődött volna.
 - Nincsa főnököm. - húzta össze a szemöldökét. - Szövetségeseim vannak, de a magam ura vagyok.
 - Jó, akkor ki ül a trónon? - gúnyosan elhúzta a száját, de nem válaszolt. - Tudod mit? Nem is érdekel. Igazából még köszönetet is mondok neked. Arigatou Valeria-san! - gúnyolódtam egy pukedli kíséretében.
Valeria szeméből eltűnt a csillogás, és komoran, szinte felnyársaló tekintettel nézett le rám. Gondoltam nem sejtette, hogy mire célzok. Vagy legalábbis reméltem.
 - De meg is mutatom, jó? Úgyis ki szerettem volna próbálni. - mosolyogtam angyalian. - Charmix!
A testemen végigfutott a megszokott fuvallat, de most valahogy erősebb volt, mégis lágyabb. Vettem egy mély levegőt és kinyitottam a szemem, hogy megnézzem a változást. A lila kövúő bross ott feküdt a mellkasomon, és még egy zöld, övtáska szerű tatyóm is lett, ugyancsak lila rózsával. Valeriára néztem, aki gyűlölködve méregetett.
  Elősször föl sem tűnt, csak az, hogy szokatlan csönd van. Az ég felé emeltem a tekintetem, ahol alkonyodott. De nem ez volt a legérdekesebb, hanem, hogy a szörnyek eltűntek. Még néhol egy-egy behemótot éppen irtottak a tündérek, de az már nem számított nagy kihívásnak. Vettem egy nagy levegőt, és közben mosolyogva Valeriára néztem, aki már majdnem a körmét rágta.
 - Átkozott! - küldte felém amolyan végszóként, majd egy pördüléssel kámforrá vált. Sóhajtottam egyet, majd immár visszaváltozva a Sötét erdő felé néztem, ami újra csendes volt. Az egész csatára csak néhány kidőlt fa emlékeztetett. Az Alfea már nem volt ilyen jó színben, de már nem számított. Azt helyre lehet hozni.
Lis, Amy és Bess vidáman szálltak felém, majd óvatosan megálltak a ferde tetőn.
 - Szép munka! - intett Amy, aki láthatóan örült neki, hogy vége.
 - Lis! Megígérnél nekem valamit? - kérdeztem egy jó nagy mosollyal az arcomon. A lófarok a hátamon már szinte szétesett, a tincsek itt is ott is lógtak belőle.. olyan kusza volt mint egy madárfészek.
 - Persze! - nézett rám érdeklődve.
 - Megígértem egy szobornak, hogy Medilyn leszármazottját elküldöm Rolwood várába...
 - Egy szobornak? - nagyokat pislogott és ütések után kutatott a fejemen.
 - Aha - kacsintottam mosolyogva. - Úgyhogy ksézülj fel rá, hogy betartom az ígéretem.
 - Előre is félek! - mosolygott, én pedig már folytatni akartam amikor Rosyne a nyakamba vágódott.
 - Te vagy a nap hősnője! - szorongatott.
 - Nem, - mosolyodtam el én is. - Együtt csináltuk! - néztem le a tetőröl az emberekre. Büszke voltam: nem, nem magamra, hanem az emberekre, akikkel ezt elérhettem.

Vége az első évadnak.